Kéz a kézben sétáltunk hozzám, anyáéknak szóltam és egyből igent mondtak, igaz egy kicsit meglepődtek, hogy egy lány az, de nem volt gond. Mivel most csak kettesben akartam vele maradni így inkább sétáltunk hazáig. Csendben hallattunk egymás mellet, persze a kezét soha sem engedtem el. Néha ránézek és a tekintetünk találkozik akkor mindig elmosolyogta magát, és már a mosolyától melegség árasztja el a szívemet. Park felém pillantott, de nem lassított a tempóján.
- Miért jöttetek ide Szöulba?
- Hát...iskolába szeretnék járni, és amúgy is mindig idevágytam, ahogy azt említettem is régebben. - Valahogy ez a hazugság hagyta el a számat, nem akartam elmondani neki az igazságot. Nem akartam a jó kedvét elrontani, amúgy meg kiszeretném élvezni a hátralévő időmet, és azt vele szeretném eltölteni.
- Most én kérdezek...hogy lehetséges ez?
- Mi?
- Hogyan lett belőled ember?
- Hehe, jó kérdés, csak az egyik pillanattól a másikra ember lettem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt lehetek és újra élhetek. Olyan mintha újjászülettem volna.
- Örülsz hogy velem lehetsz az új életedben?
- Még szép, most nekem te vagy a világom. - Mikor ezeket mondta, olyan boldog voltam mint még soha, hirtelen meg akartam csókolni és meg is tettem. Csak azt vettem észre, hogy a karjaimba tartom. Lassan felfedeztem az ajkait, olyan puha és finom, majd mikor utat engedett mélyen belevezetem a nyelvem a szájába és hosszasan megcsókoltam.
Remélem mind végig mellettem marad és nem fog sírni, ha véletlen nem maradhatok vele örökké. Mikor elváltunk megfogtam a kezét és tovább mentünk, de valamiért Park már nem volt olyan vidám mint eddig.
- Mi a baj? Talán nem volt jó a csókom?
- Mi? Nem, nem, csak...meg kell szoknom az új életemet, és fel kell fedeznem a város utcáit.
- Éretm..hmm szóval jól csókolok?
- Mi? Jajj Kris, hehe. - Végre nevet, nekem csak ennyi kell és boldog vagyok. Még olyan fél órát sétáltunk mikor megérkeztünk, Park nagy lelkesedéssel fedezte fel a házat. Mindent jól szemügyre vett, hiszen az ő korában nem volt sok dolog. A nagy tévét nagyon megszerette és a telefont, ami szerinte olyan mint egy léc. Azon is csodálkozott, hogy milyen ruhák lettek, szerinte túlságosan kidobják a lányuk a nőiességüket. Így szerinte a fiú hamar megunja és dobja. Nagyon jó volt nézni, hogy hogyan élvezi a mostani életét. Körebe vezetem Szöul utcáin. nagyon élvezte a sok csili vilis dolgokat. Így titokban vettem neki egy nyakláncot amit persze ő maga szemelt ki magának. Majd este szeretném neki odaadni, és elszeretném neki mondani az igazságot.
"Park"
Minden olyan más mint régen volt, igaz régen se jártam itt, de valamiért biztos voltam benne, hogy itt is ugyan olyan dolgok voltak mint nálunk otthon. Milyen sokat változott a világ húsz év alatt, akkor milyet fog még negyven év alatt? Sajnos nem láthatom, de ott fent nézni fogom. Lehet hogy Kris túlfogja élni azt az időt? Hogyan mondjam el neki, hogy elkel mennem három hónap múlva, igaz már annyi sincs. Pedig olyan boldogan mondta, hogy végre együtt vagyunk. Ma este mindent elmondok neki.
A nap hamar lement, észre se vettem Kris mellett, olyan jól éreztem magam. Éppen a tévét néztem és egy bandát hallgattam, nagyon belemerültem így fogalmam sincs, hogy Kris mit csinál, de azt tudom, hogy kibe járkál. Hirtelen egy hideg készt éreztem a kezemen, majd felhúzott és a kezét a derekam köré csavarta.
- Kris, mi a baj?
- Semmi, csak jobban nézed a fiúkat mint engem, pedig én itt vagyok.
- Féltékeny vagy?
- Mi? Én, soha?- Ellöktem magamtól és beleesett a fotelba, hirtelen csendben maradt és nem nézett rám, de akkor felnézett.
- Most meghalsz.- Nevetve kezdtem el futni, de hamar elkapott és megcsókolt, közben a lábamat a dereka köré csavartam és a kezemmel átöleltem a nyakát, ő pedig a kezével a alátámasztotta a combom alatt, hogy le ne essek. Annyira belemélyültem a csókjába, hogy észre se vettem, hogy az ágynál vagyunk. Lassan letett közben nem szakítottuk meg a csókunkat. A kezével a pólóm alá csúztata a kezét, éppen hogy kikapcsolta volna a melltartómat, mikor megállítottam.
- Sajnálom Kris, de...még nem vagyok felkészülve.
- Sajnálom, nem akarok erőszakos lenni, én tudok várni. - Lefeküdt mellém és a zsebéből elővett valamit, amit a kezembe nyomott. Mikor megláttam elállt a lélegzetem, egy nyaklánc volt, de olyan amit kinéztem.
- Az enyém?
- Persze, miért kié lenne? Látod a két szívet, az vagyok én a másik pedig te, én szorosan magamhoz húztalak, hogy véletlen se váljunk el.
- Istenem, köszönöm, és ígérem hogy soha sem engedem el a kezed. - Újra megcsókolt, de most nem olyan vadan mint ezelőtt, olyan boldog vagyok, de akkor miért fáj ennyire? Egy könnycsepp hullott le az arcomon amit Kris is észrevette, majd kérő tekintettel nézett rám.
- Mi a baj?
- Sajnálom Kris, sajnálom. - Nem bírtam a szemébe nézni és a kezembe temettem az arcomat, Kris próbált nyugtatni, de valamiért csak a jövőre tudtam gondolni.
- Héé, te lány mond el mi a baj. Így össze vagyok zavarodva, mi a baj? - Lassan leengedtem a kezem az arcomtól és felnéztem rá.
- Kris nekem...három hónap múlva...el kell mennem.
- Hova? Veled megyek.
- Nem Kris...örökre elmegyek. Elfogok tűnni.
- Mi? - Láttam rajta, hogy most rakja össze a gondolatait, majd nagy szemekkel meredt rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése