11.rész Miért fáj ennyire?

"Park"

Már nem érzem a lábaimat, és semmilyen végtagomat. Az eső lassan elkezdet esni, de ez sem tartott vissza. Lassan ballagtam a tudatlan világba, fogalmam sincs merre kellene mennem, nincs senkim sem. Nekem csak Kris volt számomra, de most őt is elkellet hagynom. Mitévő legyek, hogyan találjam meg amit keresek? Merre mennyek, és egyáltalán mennyi időm van még? Néha érzem hogy az erőm kezd elhagyni, olyan mintha újra szellem testet öltenék ilyenkor. Már most félek, félek visszatérni abba a világba. És úgy kell elhagynom ezt a világot, hogy nem láthatom Kris mosolygó arcát. De nem maradhatok mellette, mert én csak felgyorsítom a halálát. Neki még élnie kell, nem halhat meg ilyen fiatalon mint én, mert én tudom hogy milyen érzés. Nem akarom hogy ő is átélje azt amit én. Éreztem hogy egy könnycsepp hullik le az arcomon, és nem tudom tovább magamba tartani. Hangosan felsírtam, és nem érdekelt hogy kik vannak még itt. Most semmi sem számított, csak az hogy minden bánatomat kiadjak magamból.

Már több perce, vagy talán órája ölük csendben a padon, nem tudom mióta, de nem is érdekel, hiszen úgy sincs hová mennem. Hirtelen az emlékek törtek rám, ahogy Kris a szomorú napjaimat felélesztette az életvidám nevetésével. A táskámért nyúltam és elővettem a telefonomat, ahogy végig nézem a képeket mindenhol az ő kedves mosolya figyel fel rám.
- Oppa...hogyan fogok nélküled élni addig míg itt leszek? És...meddig bírom ki, hogy ne lássalak?
- Semeddig... - Hirtelen a hang irányába fordultam és Krist pillantottam meg, ahogy egy fának támaszkodik és levegőért kapkod. Mérgesen nézet rám a távolban.

- K Kris? - Mikor felegyenesedett megindult felém, a lábaim nem mozdultak, pedig elakarok menekülni előle, mert ha most a karjaiba zár talán soha nem tudom elhagyni. Megállt előttem és mérgesen nézett le rám. Mindenhol csurom víz volt, az arca piros a hideg esőcseppek miatt. Majd azt vettem észre, hogy a keze lendül felé és arcon csapott. Nem akartam felfogni, hogy most éppen mit tett velem, még soha sem láttam ilyen mérgesnek. A kezemet oda raktam ahol megütött, és nagyon fáj a helye. Könnyes szemmel néztem fel rá amiben harag tornyosult.
- Megörültél? Hogy vagy képes így eldobni engem? Talán csak valami plüssállat vagyok neked?
- Elég Kris, azt hiszed, hogy nekem nem fáj? Tényleg ilyennek nézek ki? Abba nem gondoltál bele, hogy talán van valami indokom? Sajnálom jó? De nem maradhatok melletted.
- Miért? MIÉRT?
- Mert...mert nem lehet. - Láttam rajta, hogy egyre mérgesebb és ezt semmivel sem lehet lecsillapítani. Távolodni kezdtem tőle, de ezt ő is észrevette, mert megragadta a karom és olyan erősen ragadta meg, hogy az esernyő is kiesett a kezemből.
- Park...ha csak pár napig vagy hónapig vagy velem, nem érdekel...csak addig maradj mellettem. addig úgy csinálok mintha minden rendben lenne, boldogan eltöltjük azokat a napokat. Utána pedig ha elmész...ígérem nem fogok sírni és új életet fogok kezdeni. De kérlek...addig maradj mellettem. - A könnyek egyre jobban utat törnek, és nem tudom visszatartani. Szomorúan néztem bele a gyönyörű tekintetébe.
- Hogyan? Hogyan akarsz mellettem maradni, mikor egyre jobban gyengülsz?
- Mi? Te...tudod?
- Igen...tudom...és nagyon fáj, hogy nem mondtad el. Miért, miért nem mondtad eddig? Miért hallgattad el?
- Sajnálom, nem akartam elmondani mert féltem, hogy a boldogságod odalesz miattam. Mikor újjászülettél olyan boldog voltál, hogyan mondhattam volna el. Hiszen egyből engem kerestél fel, mikor meg kellene oldanod a dolgokat, hogy békésen mehess el. Ha meg is hallok...akkor had mennyek el ügy, hogy boldog emlék fűz ide...addig had maradjak melletted. Ha előbb mennék el mint te...akkor fent foglak várni. De ha te előbb elmész, akkor várj rám. Hiszen mindenképp együtt leszünk ott fent.
- Oppa...fogalmad sincs, hogy most milyen hülyeségeket beszélsz, ügye? Tényleg hiszel a fenti életben?
- Igen hiszek...ha léteznek szellemek, és újra itt lehetsz...biztos hogy létezik.
- Nem...nem oppa, az a világ nem létezik. Ha én eltűnök...soha többé nem láthatsz.
- Miért nem? Megfoglak keresni, mert én hiszek benne.
- Nem Kris...nem fogsz...
- MIÉRT? Talán nem akarsz velem lenni?
- Nem azért, hanem azért mert nem engedem hogy meghalj. Ha rajtam múlik, nem fogsz meghalni. Az a lény...nem fog a te testedben élni, ebben is biztos vagyok.
- Lény, az a lény? Szóval ismered?
- Miért ne ismerném...hiszen ő én vagyok.

"Kris"

Miről beszél, még hogy az a lény ő? Valahogy ezt nem tudom összerakni, nekem ez túl magas. Lenéztem a kezemre ahol még mindig őt fogom, de nem tudtam elengedni. Kérdő tekintettel néztem fel rá az arcára, de az arca komoly volt.
- Mi miről beszélsz?
- Oppa... az a lény aki téged akar, aki zaklatott... az én vagyok. Tudom hogy hülyeség amit mondok, de ez az igazság. Mikor meghaltam a rossz és a jó énem ketté szakadt. Ezért vagyok még itt, hogy újra egybe forrjon a két énem. Nem azért ragadtam a földre, hogy kiderítsem miért haltam meg, hanem ezért hogy újra párosodjunk.
- M mi?
- Ez az igazság. A pletyka amiben te hiszel nem igaz. Nekem soha sem volt testvérem. Egyke voltam mindig, nekem egy édesanyám volt és egy édesapám. Iskolába jártam, hogy ide jöhessek tanulni, de egyszer későig maradtam. És hazának...mindegy, csak hogy tud ami velem történt, a rossz énem nem akarta elfogadni így külön vált tőlem, ne kérdezd, hogy miért és hogy? Mert nem tudom. Ezért vagyok itt. - A kezemet lefejtettem a kezéről, és ijedten léptem hátra. Hogyan lehetséges ez, oké vannak szellemek, de ilyen hogy van jó és rossz. Az lény, akkor ezek szerint Park rossz éne? Valahogy nem tudom felfogni, nekem ehhez aludnom kell egyet.
- Kris...most már te se akarsz velem lenni ügye?
- Sa sajnálom Park, de nekem ez túl magas. Az a lény... olyan rémisztő. Nem lehet te. Nem.
- Én se voltam mindig ilyen kedves, neked is van jó és rossz éned. Aki előbb felpofozott az nem a jó éned volt, hanem a rossz. - Lenéztem a kezemre amivel megpofoztam, és akkor kezdtem el hinni ebben az egészben egy kicsit.
- Látom most egyedül akarsz maradni, nem zavarlak...most megyek. És ne félj, mert soha, de soha sem fogsz meghalni. Mert ha én előbb megyek el...akkor te nem fogsz meghalni. - Egyre távolodott el előlem, rajtam meg egyre jobban a félelem kezdet el uralkodni. Akkor ezek szerint, Park-nak elkel tényleg mennie? Az nem lehet. A mellkasomba hirtelen bele nyílalt a fájdalom. Még soha sem fájt ennyire, kiáltani szerettem volna, de nem hagyta el a torkomat hang. Letérdeltem, de még így is fájt. Piros köd szállt a szemem elé a fájdalomtól. Csak azt halottam hogy a nevemet kiáltják majd vak sötétség tárult elém.