12.rész The End

"Kris"

Minden olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam felfogni a történteket. Még egy perccel ezelőtt a karjaimban tartottam Park-ot, de most már nincs itt. Hirtelen köddé vállt, és még elköszöni sem tudtam. A sok miatt nem tudok mit mondani, nem tudok felkelni, és még mindig érzem a kezemet az ő teste melegét. Miért, miért ment el? Vagy csak szórakozik velem, lehet hogy csak direkt eltűnt? Hirtelen hátra néztem, abban a hitben hogy talán a hátam mögött öltött testet. De nem, nincs ott, sőt sehol sem találom. Remegő lábbal felkeltem és megindultam a perem széléhez. Mikor odaértem lenéztem, ha innét talán leesnék biztos vagyok benne, hogy meghalnék. Olyan szánalmas vagyok, de nem tudom elképzelni a jövőm Park nélkül. De mi van ha nem halt meg, csak egy kis időre ment el? Várok rá, várni fogok rá, biztos vagyok benne, hogy elfog jönni hozzám, és akkor boldogok lehetünk együtt. De mi van akkor, ha nem jön, én pedig csak potyára várok rá? Egyet léptem előre, de akkor kiáltást hallottam meg a hátam mögött, majd egy erős kart a derekam körül. Majd visszarántott, úgy hogy véletlen se tudjak leugorni. Felnéztem rá és akkor jöttem rá, hogy ki is valójában.
- Seo...
- Eszednél vagy? Miért akarsz meghalni?
- El kell mennem, hogy vele lehessek. - Megindultam felé, de visszatartott. Próbáltam kiszabadulni, de nagyon erős volt. Kiáltottam hogy engedjen el, de meg sem hallotta. Majd egy erős ütést éreztem meg az arcomon.
- NYUGODJ MÁR LE. Park azért ment el, mert téged védet. Nem akarta, hogy meghalj, ezért feláldozta magát. És ha most leugrasz, az áldozata semmit sem ért. - Tudtam hogy igaza van, miattam hallt meg, csak is én tehetek róla. Nem bírom tovább, hogyan élhetnék tovább így? Letérdeltem és a sírás eluralkodott rajtam.
- Segítsek neked Kris? - Kérdően néztem fel rá.
- Még is hogyan?
- szeretnéd, hogy mindent vele kapcsolatos dogok kitöröljek a tudatodból?
- Mi?
- Ha nem akarod, hogy fájón, akkor el kell engedned őt, és ahhoz el kell felejtened.
- Azt akarod hogy felejtsem el? Nem, inkább fájón, de nem akarom elfelejteni.
- Biztos vagy benne? Nem lenne jobb életed, ha nem is tudnál róla? Hiába akarod várni, nem jön vissza és te is jól tudod, csak bebeszéled magadnak...
- ELÉG. Te semmit sem tudsz az érzéseimről.
- De igen, nagyon is sokat. - Felálltam és megindultam felé, majd előtte álltam meg pár centire.
- Oké, igazad van, nem tudok neked hazudni, aki ennyi ideig élt. Beleörülök, szóval...törölj ki mindent, de úgy hogy ne fájjon.
- Tudom, hogy beleegyezel, rendben,
Elém lépet és a két kezét a halántékomra tette, majd hirtelen a szeme kéké változott, és a halántékomon szúrós fájdalmat éreztem meg.
- Ég veled Kris. - Hirtelen minden elsötétedett.

2 évvel később 

Mint minden egyes nap, ez is olyan gyorsan ment el. Két évvel ezelőtt orvos lettem, nem tudom, hogy ez az egész hogyan jött, de megtetszett ez a szakma. Olyan jó segíteni beteg embereken, és sokan visszahálálják. Nem mintha annyira kellene, hiszen ez a szakmám és a munkám, de elfogadok mindig mindent. Mivel nagyon elfoglalt vagyok, nem értem rá soha sem szerezni magamnak barátnőt. Soha sem gondoltam bele, hogy véletlen megházasodok, hiszen csak huszonkettő éves vagyok, még ott van az egész életem. Mindenkitől elköszöntem, majd átöltöztem, gyorsan megkerestem az autóm, majd hazának vettem utam. Közben megálltam egy üzletnél venni valami finomságot vacsira. Természetes ahjumma mindig boldogan fogadót a boltjába, én itt olyan vip vendég vagyok. Nagy mosollyal köszöntem el tőle. Hazának hosszú az úz, nem lakok valami közzel, de hát ez van. A lámpák lassítanak le, mindig pirosat kapok ahogy most is. Lefékeztem, közben bekapcsoltam a rádiót és egy kedves kellemes lassú zene jött éppen. Gyönyörű volt a szövege és olyan ismerős, nem tudtam hová tenni, de biztos vagyok benne, hogy hallottam.

"Lehet, hogy megbánnom, hogy elhagylak téged, de ez azért van, mert szeretlek."

Nem tudom elfelejteni, hogy csakis téged szeretlek, de ki kell törölnöm téged és a szomorúságomat (az életemből)

A ragyogó napfény alatt az emberek nevetnek és sétálnak...

Épp belemerültem a gondolataimba, mikor zöldre váltott a lámpa. Még gyorsan megvártam, hogy az utolsó ember is átérjen a zebrán. De hirtelen mikor ránéztem valami furcsa érzés tört rám, mintha már láttam volna, nem tudom miért érzek így, de kiszálltam a kocsiból, nem törődve hogy dudálnak a mögöttem lévő autók. A lány után futottam, de addigra sehol sem láttam. Biztos képzelődtem, de akkor mi ez az érzés? Elnézést kérem, majd beszálltam a kocsiba.
Mikor hazaértem ledobtam a pultra a szatyrokat, majd levetkőztem és beálltam a zuhany alá.

Nagyon jól esett ez a fárasztó nap után.
Gyorsan megcsináltam a vacsorám majd leültem a tévé elé. Sorba kapcsolgattam az adást, mikor egy zene adóra értem. Megállítottam, pedig nem akartam zajos műsort hallgatni, még is ezt hallgattam. Hirtelen egy kép ugrott be, ahogy egy lány ül nekem háttal és ezt az adót nézni. A fejem elkezdet sajogni, miért fáj ennyire? Gyorsan bevettem egy gyógyszer, majd inkább kikapcsoltam és lefeküdtem.

Másnap reggel az órám nem csörgőt, így szó szerint kiugrottam az ágyból, de persze csak én lehetek ilyen szerencsétlen, mert a lábam beakadt és hasast dobtam. Mérgelődve keltem fel, beszaladtam a konyhába inni valamit, és akkor vettem észre, hogy ma szombat van.
- Én hülye, hogy felejthettem el? Hehe. - Nagyot nyújtózkodtam, és elgondoltam, hogy lemegyek futni egy kicsit. szóval jól felöltöztem és elindultam. Gyorsan szeltem át az utcákat, majd leértem a sétáló utcához. Itt minden olyan szép tavasszal, hiszen virágoznak a cseresznye virágok.

A távolban leültem egy padra és kifújtam magam, közben mély levegőt vettem, hogy érezem a virágok finom illatát.
Majd a távolban egy lányt pillantottam meg aki felém jött. Istenem milyen gyönyörű.
- Leülhetek? - Mivel még mindig sokk alatt voltam, hogy egy ilyen szépség ide akar ülni, nem tudtam megszólalni, csak bólintottam.

Nem mertem felé nézni, így néha néha felé pillantottam, de úgy hogy ne vegye észre.
Majd hirtelen felé néztem.
- Nem, nem maga volt tegnap a kórház melletti boltnál tegnap?
- De igen ott voltam, miért?
- Csak mert láttam magát.
- Oppa, nem ismersz meg engem? - Oppa? tényleg ezt mondta nekem?
- Sajnálom, de nem hiszem, hogy találkoztunk, mert arra emlékeznék egy ilyen szépségre.
- Ohh köszönöm. Egy kicsit sem ismersz? - Miért kérdezi ezt folyton? Felé néztem és belemélyültem a szemébe, majd hirtelen emlékképek villantak meg előttem. Egy szellem ház, amiben egy lány lakik, majd a szellemek akiket én láttam. Majd az a félelmetes lény, majd egy férfi. Minden hirtelen ugrott beugrott minden.
Hiszen ezek az én emlékeim, de akkor miért nem emlékszem?
- Most már emlékszel rám?
- Én...nem...az nem lehet, hiszen te...
- Meghaltam? Igen, de most itt vagyok, veled. Oppa...én...még mindig szeretlek.
- Istenem...tényleg te vagy az. - A kezem az arcára vándorolt, hogy ne hogy azt higgyem állom, hogyan kérhettem hogy felejtsem el őt? Mikor megéreztem a puha arcát, megragadtam és megcsókoltam.
Soha, de doha nem fogom elengedni őt többet. Mélyen csókoltam és ő is viszonyozta, szorosan tartottam, hogy véletlen se tűnjön el megint.

                                                                          THE END 

Köszönöm, hogy velem tartottál kedves olvasom. Remélem tetszett, és sajnálom, hogy ilyen hamar végett ért, de csak ennyit szántam rá. Remélem a következőt írásomat is végig kíséred. Kamsaa <3