Ahogy távolodtam tőle egyre jobban fájt, tudom hogy nem lehetek vele, még is legszívesebben visszafordulnék és az ölébe kapaszkodnék. Az eső egyre jobban eset, olyan mintha velem együtt érezné át a fájdalmamat. A lépteim egyre jobban lassultak, majd a fájdalom nem múlott el, így tudtam hogy mindenbe egyetértek Kris-el, tudom hogy igaza van még is ellöktem magamtól. Megfordultam és lassan elindultam Kris felé, majd egyre gyorsabban vettem a lépteimet, majd futni kezdtem. Mikor megláttam a földön feküdt, ijedtem elkiáltottam a nevét, majd odaszaladtam. A nevén szólítottam, de nem reagált, láttam hogy a mellkasát fogja. Talán az fáj neki? Kiáltottam segítségért, majd a távolban valaki felhívta a kórházat. Nem kellet sokáig várni míg kiértek, addig az ölembe fektettem és úgy nyugtattam, de csak könnyes szemmel vizsgálta az arcomat, nem tudod megszólalni. Éreztem hogy az idő alatt egyre uralkodik el rajtam a félelem. Mi lesz ha most meghall? Mi lesz ha most hagyj el engem, abba én beleörülnék. A mentősök felemelték az ölemből, de egy másodpercre sem engedtem el a kezét. Betették a mentőbe én pedig beültem mellé, csendben néztem a lezajló eseményeket. Kris az út közben elvesztette az eszméletét, amiről nagyon megijedtem, azt hittem hogy végleg elment, de az orvosok próbáltak nyugtatni. Igaz nem igazán hatott, de nem akartam hisztis picsának kinézni, így lenyugtattam magam. Mikor megérkeztünk Krist egyből a sürgősségire vitték ahová én nem mehettem be. Ahogy előttem tolták be, jól megnéztem magamnak az arcát, mert lehet hogy többé nem láthatom. Már több mint két órája bent vannak és semmi hír, közben a szülei is megérkeztek. Az édesanya összeomlott és az édesapa próbálta nyugtatni. Milyen komoly az arca, semmilyen érzelem nem mutatkozott meg az arcán, de biztos vagyok benne, hogy legbelül tombol. Nem bírtam leülni annyira aggódtam, mindig az órát néztem és számoltam a perceket. Mi lesz velem ha elhagy? Akkor nincs miért kihasználnom ezt a pár napot vagy hetet. Nem is, ha most megtalálom a rossz énem akkor Kris megfog gyógyulni. És akkor nem kell meghalnia. Éppen hogy megfogtam a táskám amikor az orvos lépet ki az ajtón, közben a maszkját szedte le az arcáról. Odajött hozzánk, majd mind hárman kérdéseket tettünk fel.
- Kérem, kérem...nyugodjanak meg. - Mind hárman hátra léptünk és Kris édesanya tette fel a kérdést amit én szerettem volna.
- Mi a baj? Ügye jobban van már, felébredt?
- Sajnálom...de a fia...lehet, hogy nem éli meg...ezt a napot. De mielőtt eluralkodna a pánik, még nem biztos, lehet hogy a szervezete tovább fogja bírni...
- Istenem a fiam, nem lehet, hiszen olyan egészséges volt mindig. Miért, miért egy ilyen kedves gyermeket akar ellopni tőlem is isten? Miért pont őt, aki senkinek sem ártott soha. - Ahjumma letérdelt és úgy könyörgött az orvosnak. - Kérem, kérem mentse meg a fiam életét, ha kell minden pénzem, vagyonom oda adom, de mentse meg.
- De kérem, engem nem érdekel a pénz, mindent megfogok tenni a fiáért. De most kérem nyugodjon meg. Először is egy donort kell keresnünk.
Mikor az orvos elment nem tudtam Kris szüleire nézni, elég volt nekem ezt az egész incidenst végig néznem. Tudom jól hogy az én hibám, nekem is kell megoldanom. Kris nem halhat meg, még nem. Érte feladok mindent. Felkeltem és elmentem a mosdóba, megálltam a tükör előtt és szembenéztem a tükörképemmel. Nem tetszett amit láttam, mert ez nem én vagyok. Én nem lehetek a közelébe mert akkor csak gyengülne a rendszere, hiszen hiába vagyok emberi testben akkor is halott vagyok. Összeszedtem magam, majd elindultam megkeresni aki nekem segíthetne.
"Seo"
A ház amit kerestem, már üres, nincs egy árva lélek sem itt. Sehol sem találom őt, hol kereshetném meg? Hol lehet? Minden nyom ami hozzá vezet eltűnt. Segíteni szeretnék Park-nak, de ő si eltűnt. De hová, hiszen nem tudja elhagyni a házat és biztos vagyok benne, hogy nem egyesült a két lélek. Akkor hová tűnt? Leültem az ablak mellé és csendben körbe néztem, milyen magányos lehet itt? Mit csinálhatott húsz éven át ebben a poros elhagyatott házban? Ő olyan elragadó egyéniség volt számomra, hogy én halottként belé tudtam szeretni. Ami szánalomra méltó, hiszen egy ember hogyan szerethet egy nem élő lényt? Tudtam és mégis elmondtam neki, hogy szeretem, de ő nemet mondott, így lettem egy vándorló szellem vadász. Elkellet hagynom őt, de boldog voltam mikor láttam a mosolygó arcát, így boldogan mentem el. De ahogy visszatértem a földre, egyből őt kerestem, de nem gondoltam hogy valójában halott és az ő rossz lelkét kell elkapnom. De az a halandó, hogy képes látni minket, és az a lény miért akarja őt?
Hirtelen zajra lettem figyelmes és a kardomat rántottam elő, de egy ismerős arc tárult elém.
- P Park? Te te...ez nem lehet.
- Seo...kérlek segíts nekem. Mindent elmondok, de kérlek segíts. - Szomorú szemekkel vizsgáltam meg, hiszen ő ember, hogy lehetséges ez? Felálltam és megindultam felé, majd a két kezembe fogtam az arcét és jól megvizsgáltam, tényleg ember.
- Hogy, hogy lehetséges ez?
- Mindent elmondok, de most mennünk kell, mert ha nem érünk időbe oda, Kris...meghall.
- Mi? - Elengedtem az arcát, majd megfogtam a kezét a másikkal pedig letöröltem a könnyeit. - Rendben mennyünk, útközben mondj el mindent.
Az út nem tartott sokáig, közben mindent elmondott, hogy hogyan lett belőle halandó, és hogy Kris miért haldoklik. Láttam rajta, hogy biztos a dolgába, képes feláldozni magát a szerelméért. Nagyon jól tudom milyen érzés ez, hiszen én is feláldoztam érte magam. A kórháznál megálltunk és felmentünk Kris-hez, lassan benyitottam az ajtót és mikor Park meglátta Kris alvó arcát elsírta magát. Odament mellé én pedig figyeltem minden mozdulatát. Park megfogta Kris kezét és finom csókot nyomot rá, egy kicsit féltékeny vagyok, de a szerelmem még nem igazán múlott el.
- Oppa...sajnálom, annyira sajnálom. Ha nem találkoztunk volna, akkor most feküdnél itt. De én mindent köszönök, köszönöm hogy mellettem voltál. És köszönöm, hogy megtanítottad, hogyan kell szeretni valakit. Most én segítek neked, de lehet hogy utána nem találkozhatunk többé. De remélem nem felejtesz el soha. Szeretlek, nagyon szeretlek.
Egyre jobban sírt, de hiába vigasztalnám meg, annál jobban fájna neki. Szóval csendben és tétlenül néztem ahogy a fejét lehajtja és csókot lehel az ajkaira.
- Igen?- Rám nézett, de az arcán már sehol sem volt a fájdalom, hanem komolyság vette át e helyét.
- Ha kell belehalok, de nem engedem, hogy Kris meghaljon, ma éjszaka...mindenképp...egyesülnünk kell. Legyen bármi, nem engedem hogy még egyszer kicsússzon a kezeim közül.
- Értettem, akkor hajrá.
Park még egyszer ránézett Kris-re, majd elindultunk. Épphogy kiértünk a kórházból mikor Park megtorpant.Ijedt arccal nézett vissza.
- Mi a baj?
- Itt van, érzem a jelenlétét, KRIS.
Szélsebességgel szeltük át a folyosókat, majd benyitottunk, de ijedtünkbe ledermedtünk. Mert Kris sehol sem volt. Park elkiáltotta magát, majd a távolban hangos nevetésre lettünk figyelmes.
Felszaladtunk a kórház tetejére és Krist pillantottuk meg, ahogy egyre jobban közeledik a perem széléjez.
- Kris...- Épp odaszaladt volna, de visszarántottam.
- Engedj el, halód?
- ELÉG, nyugodj meg. Ez csapda.
- Ohh...milyen okos vagy Seo. - A hang felé kaptunk és a másik énem állt előttünk. Gúnyos mosoly terült el az arcán és engem vizsgált a szemeivel.
- Miért, miért teszed ezt Kris-el, miért pont vele?
- Miért pont ő? Jó kérdés, nem tehetek róla, hogy Kris látja a szellemeket. Inkább miért te szerettél pont belé?
- Én láttam meg először, nem engedem hogy hozzányúlj.
- Egyet csettintek és akkor leugrik. Szóval ne próbálkozz semmivel sem. Kris már nagyon gyenge, már csak egy óra és megfog halni.
- Soha sem fog meghalni, mert te addigra halott leszel.
- Ezért hoztad ide Seot? Hehe, nem tudtok megállítani egy szellem kardal. Mert akkor te is meghalsz.
- Így is el kell hagynom a földet, akkor meg nem mindegy?
- Mi? Ha én meghalok soha többé nem térhetsz vissza ide, csak akkor ha egyesülünk.
- Oké, ha te nem vagy képes visszajönni akkor meg kell, hogy halj, mert nem fogom engedni, hogy Kris meghaljon.
- Ohh...mire vársz Seo? Ölj meg. Talán már nem is akarsz, félsz hogy nem láthatsz minket többet? Persze hogy nem, hiszen meghalunk.
- Seo, tedd meg..
- Nem, nem, nem tudom, mert akkor elmész örökre. Nem akarom.
- Seo kérlek...
- NEM.
Hátrálni kezdtem, nem akarom elveszíteni megint. De félelmem miatt nem vettem észre, hogy Park kirántotta a kardot a kezemből. És csak azt vettem észre, hogy Park lesújt rá.
- Neeeeeeeeee.........
"Park"
Ahogy szúrtam éreztem a fájdalmat, a másik ének kirekedett szemekkel nézet rám.
- Miért...miért?
- Az olyanok mint te, nem élhet a földön.
Épphogy befejeztem amit szerettem volna, mikor eltűnt előttem. A teste hirtelen köddé vállt. A fájdalom miatt letérdeltem és a kezemet a fájó részre szorítottam. Egyre jobban fájt, de nem érdekelt mert Kris hangját halottam meg a távolban.
- Paaaark... - Letérdelt elém és belezuhantam az ölébe. Éreztem a közelségét, ahogy a keze az arcomhoz ért, olyan meleg a keze. Biztos vagyok benne, hogy most már sokkal jobban van. Nem kell meghalnia.
- Park...néz rám.
Lassan kinyitottam a szemem és megláttam a gyönyörű arcát amit a sírás csúnyította el, de még így is helyes volt.
- Miért...miért tetted?
- Mert.....szeretlek.- A kezemet lassan felemeltem és megérintettem a meleg arcát. Olyan selymes és puha, bárcsak kiélvezhettem volna. A kezem lecsúszót a nyakár és közelebb húztam, majd az ajkaimat az ő ajkira tapasztottam. Olyan jó volt érezni őt. Ahogy elváltak ajkain, egy kedves zenét kezdtem el énekelni.
"Lehet, hogy megbánnom, hogy elhagylak téged, de ez azért van, mert szeretlek."
Nem tudom elfelejteni, hogy csakis téged szeretlek, de ki kell törölnöm téged és a szomorúságomat (az életemből)
A ragyogó napfény alatt az emberek nevetnek és sétálnak.
Szeretlek, de el kell hagynom téged, de ez túl nehéz.
Sötét van, de tudtam, hogy azok a könnyek a te szemedből folynak.
Én csak hegeket ejtek rajtad, de egy napon, meg fogod érteni a szívem.
- Szeretlek Kris...köszönöm, hogy velem voltál és szerettél.
- Ne mondj ilyeneket.
"Kris"
A teste egyre hidegebb és egyre könnyebb. Majd a keze ami az arcomon nyugodott hirtelen lecsúszott. És akkor eset le, hogy Park nincs többé. Majd lassan a lába elkezdet eltűnni, ami egyre gyorsabban jött felfelé.
Próbáltam megállítani, de hiába Park elfog tűnni. Gyorsan magamhoz szórattam és megcsókoltam, de akkor hirtelen már nem éreztem az ajkait, és mikor kinyitottam a szemem csak fényló pontokat láttam a helyén. Egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem, remegő lábakkal felálltam és Park nevét kiáltottam.
- Paaaaaaaark....Paaaaaaaaaaaaark...
Egyre jobban sírtam, de tudtam hogy ez nem hozz vissza. Park tényleg elment.
- Paaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaarrrrrrrrrk........
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése