A napok, a hetek egyre gyorsabban mentek el, minden egyes nap az ablak előtt álltam és vártam, de nem jött. Kezdek aggódni, talán valami baj van, talán beteg, vagy többé látni se akar? Mitévő legyek ha elhagy ő is? Senkim sem lesz többé, megint magányos leszek mint régen, és talán soha sem hagyhatom el a földet. Senki sem szeret engem, régen se és most se. Tényleg jobb volt akkor meghalnom, de akkor most miért nem tudok elütni a földről? Talán...valami visszatart?
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, annyira magányos vagyok. Kint az idő is olyan boldogtalan lehet mint amilyen én, dörög az ég, egyre hangosabban mintha azt siratná, hogy itt a tavasz. Az eső úgy esik mintha dézsából öntenék ki, a szél egyre jobban fúj. Miért hiányzik nekem ennyire Kris, miért fáj a szívem ha rágondolok? Bárcsak itt lenne és megint nézhetném a békés alvó arcát. Régen soha sem számoltam a napokat, heteket, hónapokat és az éveket sem, de most igen, tudni szeretném hány napja várok rá. Lassan már több mint három hete nem járt erre, be sem nézett, bárcsak láthatnám legalább utoljára azokat a gyönyörű szempárokat.
Hirtelen a szemeim égni kezdtek és a szívem egyre gyorsabban kezdet el fájni, majd azt vettem észre, hogy a kezem egyre láthatóbb lesz, majd lenéztem a lábamra ami már a hideg talajt érintette. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Hiszen érzem a fájdalmat, és a csípős hideget ami a házban van, érzem a talpam alatt a hideg talajt, érzem ahogy a hajam súrolja a nyakamat. Mi történ velem? Lassan haladtam végig a folyóson a tükör előtt, de mikor visszapillantottam meg láttam a tükörben magamat. De ez nem lehet...hogy láthatóm magamat? A tükörben egy alakot pillantottam meg, hátra fordultam és ijedtemben hátra ugrottam.
- Ki ki vagy.
- Én azért jöttem, hogy elmondjam mi is történt veled.
- Miért, mi történt velem, mi folyik itt?
- Kaptál egy esélyt a fentiektől, most a rövid időt amit emberként tölthetsz el, nem fog örökké tartani. Jól figyelj, most emberként élhetsz az emberek közt, találd meg amit meg kell találnod és akkor végre nem kell többé itt fogságban lenned.
- Azt akarja mondani, hogy most halandó vagyok?
- Igen az vagy, de jól figyelj, nem azért kaptál esélyt, hogy bolondoz, hanem hogy elvégezd a dolgod. Összesen három hónap áll a rendelkezésedre.
Mikor ezeket kimondta eltűnt a szemem elől, én pedig még mindig arra felé néztem ahol az idegen állt. Nem lehet...akkor én most...ember vagyok? Elhagyhatom ezt a házat? Egyből a kijárathoz szaladtam, a kezemet rátettem a kilincsre és éreztem, hogy milyen hideg. Lassan kinyitottam az ajtót és a szél egyből belekapott a hajam, éreztem ahogy az arcomat simította. Lassan megemelem a lábam, majd a másikat és mikor kiléptek, akkor tudatosult bennem, hogy én tényleg ember vagyok. Az ajtó becsukódott a hátam mögött, én pedig szótlanul álltam. Nem akarom elhinni, hogy én halandó vagyok. Lassan megindultam az égbolt alá, nem törődtem a hideggel a talpam alatt. Mikor kiértem a terasz alól, lassan felnéztem az égboltra és éreztem ahogy az eső cseppek hullanak az arcomra és ivódnak bele a ruhámba. Tényleg...szabad vagyok...én...ember lettem. Elmosolyogtam magam és belekiabáltam az éjszakába.
- Kris...Kris...- Elkezdtem futni és belevesztem a sötét erdő, nem érdekel hogy mennyire fáj a meztelen lábam, most nem érdekel. Csak egy célt láttok magam előtt, az pedig Kris. Közben élveztem ahogy a szél az arcomba csap, már a könnyeim is kicsordultak a hidegtől. Mikor kiértem az erdőből egy embert kerestem, de ebben az időben nem volt sehol senki. Vajon hol lakhat, merre keressem? Az ösztöneimre hallgattam és szaladni kezdtem, egyre több fényles lámpát hagytam magam mögött, majd mikor megláttam egy házat valamiért tudtam, hogy Kris itt van.
Boldogan megindultam a ház felé, de hiába kiáltottam Kris nevét és hiába kopogtam, sehol senki. Kezdtem aggódni, de akkor a szomszéd lépet ki rajta.
- Kit keres kisasszony ilyen időben?
- Kris...akik ebben a házban élnek, ők hol vannak?
- Kedves ők már elköltöztek.
- Mi? Hová, és mikor?
- Három hete mentek el, és ha jól tudom a fővárosba kellet menniük.
- A fővárosba? Értem...köszönöm.
- Istenem, van valahová menned gyermeke? - Csak rázni tudtam a fejem, annyira szomorú vagyok, hogy Kris még csak el sem köszönt tőlem. Miért fáj ennyire a szívem?
Vajon Kris miért ment el szó nélkül, miért hagyott itt engem?
Pátnapig itt maradok és akkor elmegyek megkeresni őt Szöulba.
"Kris"
A kórterem olyan barátságtalan, olyan hideg, semmi boldogság nincs itt bent. Vagy talán csak őt hiányolom az életemből? Amióta ideköltöztünk semmi jó dolog nem történt, mindig is ide szerettem volna költözni, de nem az egészségem miatt. Mikor fogságban voltam annál a lénynél és mikor kiszabadultam, az állapotom egyre rosszabbodott. A mellkasom egyre jobban fájt, olyan érzés volt mintha ki akarnak szakadni a helyéről. Az ottani orvosok semmit sem tudtak tenni, így anyáék elhatározták, hogy ideköltözünk és ha jobban leszek akkor visszamehetünk ha akarok. Ezért is nem mondtam semmit Park-nak, de most...ő hiányzik az életemből, senki más. Az érzéseimre csak nem rég jöttem rá, hogy én igenis beleszerettem. Két napja fekszem itt bent, hogy megfigyeljék a tüneteket, de ebben a két napban hála semmi sem történt, így ma eset kiengednek. Nem is bánom mivel a kórházban rengeteg bolyongó szellem van, akik nem hagynak nyugodni.
Anyáék összepakoltak addig én lementem fogni egy taxit, de majdnem mindegyik foglalt volt így egy kicsivel messzebb mentem a kórháztól. De akkor a távolban egy ismerős arc nézett rám, nem...hiszem el.
- Hogy hogy lehetséges ez?
- Mindent elmondok neked majd Kris, de most...had...öleljelek... - Meg sem vártam mit akar mondani megragadtam a kezét és magamhoz húztam, majd átöleltem.
- nem tudom, hogy ez hogy lehetséges, de most nem érdekel, mert itt vagy, itt előttem.
Halottam ahogy elsírja magát, és még szorosabban ölelt.
- Kris...miért...miért mentél el szó nélkül?
- Sajnálom, mindent elmondok, de most ne érdekeljen. - Egy kicsit éltávolodót tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. A szemei csillogtak a könnyeitől, de nem a szomorúság miatt, hanem a boldogságtól.
- Kris én...szeretlek. - Mikor kimondta a szeretlek szót, nagyon hevesen kezdet el dobogni a szívem, nem akartam elhinni amit mondott.
- Én is szeretlek Park. - Láttam hogy meglepődött, de a szavakat nem tudták elhagyni az ajkait mert az ajkaimat az ő puha ajkaira tapasztottam. Olyan hevesen csókoltam, hogy attól féltem, hogy eltűnik előlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése