12.rész The End

"Kris"

Minden olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam felfogni a történteket. Még egy perccel ezelőtt a karjaimban tartottam Park-ot, de most már nincs itt. Hirtelen köddé vállt, és még elköszöni sem tudtam. A sok miatt nem tudok mit mondani, nem tudok felkelni, és még mindig érzem a kezemet az ő teste melegét. Miért, miért ment el? Vagy csak szórakozik velem, lehet hogy csak direkt eltűnt? Hirtelen hátra néztem, abban a hitben hogy talán a hátam mögött öltött testet. De nem, nincs ott, sőt sehol sem találom. Remegő lábbal felkeltem és megindultam a perem széléhez. Mikor odaértem lenéztem, ha innét talán leesnék biztos vagyok benne, hogy meghalnék. Olyan szánalmas vagyok, de nem tudom elképzelni a jövőm Park nélkül. De mi van ha nem halt meg, csak egy kis időre ment el? Várok rá, várni fogok rá, biztos vagyok benne, hogy elfog jönni hozzám, és akkor boldogok lehetünk együtt. De mi van akkor, ha nem jön, én pedig csak potyára várok rá? Egyet léptem előre, de akkor kiáltást hallottam meg a hátam mögött, majd egy erős kart a derekam körül. Majd visszarántott, úgy hogy véletlen se tudjak leugorni. Felnéztem rá és akkor jöttem rá, hogy ki is valójában.
- Seo...
- Eszednél vagy? Miért akarsz meghalni?
- El kell mennem, hogy vele lehessek. - Megindultam felé, de visszatartott. Próbáltam kiszabadulni, de nagyon erős volt. Kiáltottam hogy engedjen el, de meg sem hallotta. Majd egy erős ütést éreztem meg az arcomon.
- NYUGODJ MÁR LE. Park azért ment el, mert téged védet. Nem akarta, hogy meghalj, ezért feláldozta magát. És ha most leugrasz, az áldozata semmit sem ért. - Tudtam hogy igaza van, miattam hallt meg, csak is én tehetek róla. Nem bírom tovább, hogyan élhetnék tovább így? Letérdeltem és a sírás eluralkodott rajtam.
- Segítsek neked Kris? - Kérdően néztem fel rá.
- Még is hogyan?
- szeretnéd, hogy mindent vele kapcsolatos dogok kitöröljek a tudatodból?
- Mi?
- Ha nem akarod, hogy fájón, akkor el kell engedned őt, és ahhoz el kell felejtened.
- Azt akarod hogy felejtsem el? Nem, inkább fájón, de nem akarom elfelejteni.
- Biztos vagy benne? Nem lenne jobb életed, ha nem is tudnál róla? Hiába akarod várni, nem jön vissza és te is jól tudod, csak bebeszéled magadnak...
- ELÉG. Te semmit sem tudsz az érzéseimről.
- De igen, nagyon is sokat. - Felálltam és megindultam felé, majd előtte álltam meg pár centire.
- Oké, igazad van, nem tudok neked hazudni, aki ennyi ideig élt. Beleörülök, szóval...törölj ki mindent, de úgy hogy ne fájjon.
- Tudom, hogy beleegyezel, rendben,
Elém lépet és a két kezét a halántékomra tette, majd hirtelen a szeme kéké változott, és a halántékomon szúrós fájdalmat éreztem meg.
- Ég veled Kris. - Hirtelen minden elsötétedett.

2 évvel később 

Mint minden egyes nap, ez is olyan gyorsan ment el. Két évvel ezelőtt orvos lettem, nem tudom, hogy ez az egész hogyan jött, de megtetszett ez a szakma. Olyan jó segíteni beteg embereken, és sokan visszahálálják. Nem mintha annyira kellene, hiszen ez a szakmám és a munkám, de elfogadok mindig mindent. Mivel nagyon elfoglalt vagyok, nem értem rá soha sem szerezni magamnak barátnőt. Soha sem gondoltam bele, hogy véletlen megházasodok, hiszen csak huszonkettő éves vagyok, még ott van az egész életem. Mindenkitől elköszöntem, majd átöltöztem, gyorsan megkerestem az autóm, majd hazának vettem utam. Közben megálltam egy üzletnél venni valami finomságot vacsira. Természetes ahjumma mindig boldogan fogadót a boltjába, én itt olyan vip vendég vagyok. Nagy mosollyal köszöntem el tőle. Hazának hosszú az úz, nem lakok valami közzel, de hát ez van. A lámpák lassítanak le, mindig pirosat kapok ahogy most is. Lefékeztem, közben bekapcsoltam a rádiót és egy kedves kellemes lassú zene jött éppen. Gyönyörű volt a szövege és olyan ismerős, nem tudtam hová tenni, de biztos vagyok benne, hogy hallottam.

"Lehet, hogy megbánnom, hogy elhagylak téged, de ez azért van, mert szeretlek."

Nem tudom elfelejteni, hogy csakis téged szeretlek, de ki kell törölnöm téged és a szomorúságomat (az életemből)

A ragyogó napfény alatt az emberek nevetnek és sétálnak...

Épp belemerültem a gondolataimba, mikor zöldre váltott a lámpa. Még gyorsan megvártam, hogy az utolsó ember is átérjen a zebrán. De hirtelen mikor ránéztem valami furcsa érzés tört rám, mintha már láttam volna, nem tudom miért érzek így, de kiszálltam a kocsiból, nem törődve hogy dudálnak a mögöttem lévő autók. A lány után futottam, de addigra sehol sem láttam. Biztos képzelődtem, de akkor mi ez az érzés? Elnézést kérem, majd beszálltam a kocsiba.
Mikor hazaértem ledobtam a pultra a szatyrokat, majd levetkőztem és beálltam a zuhany alá.

Nagyon jól esett ez a fárasztó nap után.
Gyorsan megcsináltam a vacsorám majd leültem a tévé elé. Sorba kapcsolgattam az adást, mikor egy zene adóra értem. Megállítottam, pedig nem akartam zajos műsort hallgatni, még is ezt hallgattam. Hirtelen egy kép ugrott be, ahogy egy lány ül nekem háttal és ezt az adót nézni. A fejem elkezdet sajogni, miért fáj ennyire? Gyorsan bevettem egy gyógyszer, majd inkább kikapcsoltam és lefeküdtem.

Másnap reggel az órám nem csörgőt, így szó szerint kiugrottam az ágyból, de persze csak én lehetek ilyen szerencsétlen, mert a lábam beakadt és hasast dobtam. Mérgelődve keltem fel, beszaladtam a konyhába inni valamit, és akkor vettem észre, hogy ma szombat van.
- Én hülye, hogy felejthettem el? Hehe. - Nagyot nyújtózkodtam, és elgondoltam, hogy lemegyek futni egy kicsit. szóval jól felöltöztem és elindultam. Gyorsan szeltem át az utcákat, majd leértem a sétáló utcához. Itt minden olyan szép tavasszal, hiszen virágoznak a cseresznye virágok.

A távolban leültem egy padra és kifújtam magam, közben mély levegőt vettem, hogy érezem a virágok finom illatát.
Majd a távolban egy lányt pillantottam meg aki felém jött. Istenem milyen gyönyörű.
- Leülhetek? - Mivel még mindig sokk alatt voltam, hogy egy ilyen szépség ide akar ülni, nem tudtam megszólalni, csak bólintottam.

Nem mertem felé nézni, így néha néha felé pillantottam, de úgy hogy ne vegye észre.
Majd hirtelen felé néztem.
- Nem, nem maga volt tegnap a kórház melletti boltnál tegnap?
- De igen ott voltam, miért?
- Csak mert láttam magát.
- Oppa, nem ismersz meg engem? - Oppa? tényleg ezt mondta nekem?
- Sajnálom, de nem hiszem, hogy találkoztunk, mert arra emlékeznék egy ilyen szépségre.
- Ohh köszönöm. Egy kicsit sem ismersz? - Miért kérdezi ezt folyton? Felé néztem és belemélyültem a szemébe, majd hirtelen emlékképek villantak meg előttem. Egy szellem ház, amiben egy lány lakik, majd a szellemek akiket én láttam. Majd az a félelmetes lény, majd egy férfi. Minden hirtelen ugrott beugrott minden.
Hiszen ezek az én emlékeim, de akkor miért nem emlékszem?
- Most már emlékszel rám?
- Én...nem...az nem lehet, hiszen te...
- Meghaltam? Igen, de most itt vagyok, veled. Oppa...én...még mindig szeretlek.
- Istenem...tényleg te vagy az. - A kezem az arcára vándorolt, hogy ne hogy azt higgyem állom, hogyan kérhettem hogy felejtsem el őt? Mikor megéreztem a puha arcát, megragadtam és megcsókoltam.
Soha, de doha nem fogom elengedni őt többet. Mélyen csókoltam és ő is viszonyozta, szorosan tartottam, hogy véletlen se tűnjön el megint.

                                                                          THE END 

Köszönöm, hogy velem tartottál kedves olvasom. Remélem tetszett, és sajnálom, hogy ilyen hamar végett ért, de csak ennyit szántam rá. Remélem a következőt írásomat is végig kíséred. Kamsaa <3 

11.rész Végleg elhagylak. The end part1.

"Park"

Ahogy távolodtam tőle egyre jobban fájt, tudom hogy nem lehetek vele, még is legszívesebben visszafordulnék és az ölébe kapaszkodnék. Az eső egyre jobban eset, olyan mintha velem együtt érezné át a fájdalmamat. A lépteim egyre jobban lassultak, majd a fájdalom nem múlott el, így tudtam hogy mindenbe egyetértek Kris-el, tudom hogy igaza van még is ellöktem magamtól. Megfordultam és lassan elindultam Kris felé, majd egyre gyorsabban vettem a lépteimet, majd futni kezdtem. Mikor megláttam a földön feküdt, ijedtem elkiáltottam a nevét, majd odaszaladtam. A nevén szólítottam, de nem reagált, láttam hogy a mellkasát fogja. Talán az fáj neki? Kiáltottam segítségért, majd a távolban valaki felhívta a kórházat. Nem kellet sokáig várni míg kiértek, addig az ölembe fektettem és úgy nyugtattam, de csak könnyes szemmel vizsgálta az arcomat, nem tudod megszólalni. Éreztem hogy az idő alatt egyre uralkodik el rajtam a félelem. Mi lesz ha most meghall? Mi lesz ha most hagyj el engem, abba én beleörülnék. A mentősök felemelték az ölemből, de egy másodpercre sem engedtem el a kezét. Betették a mentőbe én pedig beültem mellé, csendben néztem a lezajló eseményeket. Kris az út közben elvesztette az eszméletét, amiről nagyon megijedtem, azt hittem hogy végleg elment, de az orvosok próbáltak nyugtatni. Igaz nem igazán hatott, de nem akartam hisztis picsának kinézni, így lenyugtattam magam. Mikor megérkeztünk Krist egyből a sürgősségire vitték ahová én nem mehettem be. Ahogy előttem tolták be, jól megnéztem magamnak az arcát, mert lehet hogy többé nem láthatom. Már több mint két órája bent vannak és semmi hír, közben a szülei is megérkeztek. Az édesanya összeomlott és az édesapa próbálta nyugtatni. Milyen komoly az arca, semmilyen érzelem nem mutatkozott meg az arcán, de biztos vagyok benne, hogy legbelül tombol. Nem bírtam leülni annyira aggódtam, mindig az órát néztem és számoltam a perceket. Mi lesz velem ha elhagy? Akkor nincs miért kihasználnom ezt a pár napot vagy hetet. Nem is, ha most megtalálom a rossz énem akkor Kris megfog gyógyulni. És akkor nem kell meghalnia. Éppen hogy megfogtam a táskám amikor az orvos lépet ki az ajtón, közben a maszkját szedte le az arcáról. Odajött hozzánk, majd mind hárman kérdéseket tettünk fel.
- Kérem, kérem...nyugodjanak meg. - Mind hárman hátra léptünk és Kris édesanya tette fel a kérdést amit én szerettem volna.
- Mi a baj? Ügye jobban van már, felébredt?
- Sajnálom...de a fia...lehet, hogy nem éli meg...ezt a napot. De mielőtt eluralkodna a pánik, még nem biztos, lehet hogy a szervezete tovább fogja bírni...
- Istenem a fiam, nem lehet, hiszen olyan egészséges volt mindig. Miért, miért egy ilyen kedves gyermeket akar ellopni tőlem is isten? Miért pont őt, aki senkinek sem ártott soha. - Ahjumma letérdelt és úgy könyörgött az orvosnak. - Kérem, kérem mentse meg a fiam életét, ha kell minden pénzem, vagyonom oda adom, de mentse meg.
- De kérem, engem nem érdekel a pénz, mindent megfogok tenni a fiáért. De most kérem nyugodjon meg. Először is egy donort kell keresnünk.
Mikor az orvos elment nem tudtam Kris szüleire nézni, elég volt nekem ezt az egész incidenst végig néznem. Tudom jól hogy az én hibám, nekem is kell megoldanom. Kris nem halhat meg, még nem. Érte feladok mindent. Felkeltem és elmentem a mosdóba, megálltam a tükör előtt és szembenéztem a tükörképemmel. Nem tetszett amit láttam, mert ez nem én vagyok. Én nem lehetek a közelébe mert akkor csak gyengülne a rendszere, hiszen hiába vagyok emberi testben akkor is halott vagyok. Összeszedtem magam, majd elindultam megkeresni aki nekem segíthetne.

"Seo"

A ház amit kerestem, már üres, nincs egy árva lélek sem itt. Sehol sem találom őt, hol kereshetném meg? Hol lehet? Minden nyom ami hozzá vezet eltűnt. Segíteni szeretnék Park-nak, de ő si eltűnt. De hová, hiszen nem tudja elhagyni a házat és biztos vagyok benne, hogy nem egyesült a két lélek. Akkor hová tűnt? Leültem az ablak mellé és csendben körbe néztem, milyen magányos lehet itt? Mit csinálhatott húsz éven át ebben a poros elhagyatott házban? Ő olyan elragadó egyéniség volt számomra, hogy én halottként belé tudtam szeretni. Ami szánalomra méltó, hiszen egy ember hogyan szerethet egy nem élő lényt? Tudtam és mégis elmondtam neki, hogy szeretem, de ő nemet mondott, így lettem egy vándorló szellem vadász. Elkellet hagynom őt, de boldog voltam mikor láttam a mosolygó arcát, így boldogan mentem el. De ahogy visszatértem a földre, egyből őt kerestem, de nem gondoltam hogy valójában halott és az ő rossz lelkét kell elkapnom. De az a halandó, hogy képes látni minket, és az a lény miért akarja őt?
Hirtelen zajra lettem figyelmes és a kardomat rántottam elő, de egy ismerős arc tárult elém.
- P Park? Te te...ez nem lehet.
- Seo...kérlek segíts nekem. Mindent elmondok, de kérlek segíts. - Szomorú szemekkel vizsgáltam meg, hiszen ő ember, hogy lehetséges ez? Felálltam és megindultam felé, majd a két kezembe fogtam az arcét és jól megvizsgáltam, tényleg ember.
- Hogy, hogy lehetséges ez?
- Mindent elmondok, de most mennünk kell, mert ha nem érünk időbe oda, Kris...meghall.
- Mi? - Elengedtem az arcát, majd megfogtam a kezét a másikkal pedig letöröltem a könnyeit. - Rendben mennyünk, útközben mondj el mindent.
Az út nem tartott sokáig, közben mindent elmondott, hogy hogyan lett belőle halandó, és hogy Kris miért haldoklik. Láttam rajta, hogy biztos a dolgába, képes feláldozni magát a szerelméért. Nagyon jól tudom milyen érzés ez, hiszen én is feláldoztam érte magam. A kórháznál megálltunk és felmentünk Kris-hez, lassan benyitottam az ajtót és mikor Park meglátta Kris alvó arcát elsírta magát. Odament mellé én pedig figyeltem minden mozdulatát. Park megfogta Kris kezét és finom csókot nyomot rá, egy kicsit féltékeny vagyok, de a szerelmem még nem igazán múlott el.
- Oppa...sajnálom, annyira sajnálom. Ha nem találkoztunk volna, akkor most feküdnél itt. De én mindent köszönök, köszönöm hogy mellettem voltál. És köszönöm, hogy megtanítottad, hogyan kell szeretni valakit. Most én segítek neked, de lehet hogy utána nem találkozhatunk többé. De remélem nem felejtesz el soha. Szeretlek, nagyon szeretlek.
Egyre jobban sírt, de hiába vigasztalnám meg, annál jobban fájna neki. Szóval csendben és tétlenül néztem ahogy a fejét lehajtja és csókot lehel az ajkaira.

- Seo...
- Igen?- Rám nézett, de az arcán már sehol sem volt a fájdalom, hanem komolyság vette át e helyét.
- Ha kell belehalok, de nem engedem, hogy Kris meghaljon, ma éjszaka...mindenképp...egyesülnünk kell. Legyen bármi, nem engedem hogy még egyszer kicsússzon a kezeim közül.
- Értettem, akkor hajrá.
Park még egyszer ránézett Kris-re, majd elindultunk. Épphogy kiértünk a kórházból mikor Park megtorpant.Ijedt arccal nézett vissza.
- Mi a baj?
- Itt van, érzem a jelenlétét, KRIS.
Szélsebességgel szeltük át a folyosókat, majd benyitottunk, de ijedtünkbe ledermedtünk. Mert Kris sehol sem volt. Park elkiáltotta magát, majd a távolban hangos nevetésre lettünk figyelmes.
Felszaladtunk a kórház tetejére és Krist pillantottuk meg, ahogy egyre jobban közeledik a perem széléjez.
- Kris...- Épp odaszaladt volna, de visszarántottam.
- Engedj el, halód?
- ELÉG, nyugodj meg. Ez csapda.
- Ohh...milyen okos vagy Seo. - A hang felé kaptunk és a másik énem állt előttünk. Gúnyos mosoly terült el az arcán és engem vizsgált a szemeivel.
- Miért, miért teszed ezt Kris-el, miért pont vele?
- Miért pont ő? Jó kérdés, nem tehetek róla, hogy Kris látja a szellemeket. Inkább miért te szerettél pont belé?
- Én láttam meg először, nem engedem hogy hozzányúlj.
- Egyet csettintek és akkor leugrik. Szóval ne próbálkozz semmivel sem. Kris már nagyon gyenge, már csak egy óra és megfog halni.
- Soha sem fog meghalni, mert te addigra halott leszel.
- Ezért hoztad ide Seot? Hehe, nem tudtok megállítani egy szellem kardal. Mert akkor te is meghalsz.
- Így is el kell hagynom a  földet, akkor meg nem mindegy?
- Mi? Ha én meghalok soha többé nem térhetsz vissza ide, csak akkor ha egyesülünk.
- Oké, ha te nem vagy képes visszajönni akkor meg kell, hogy halj, mert nem fogom engedni, hogy Kris meghaljon.
- Ohh...mire vársz Seo? Ölj meg. Talán már nem is akarsz, félsz hogy nem láthatsz minket többet? Persze hogy nem, hiszen meghalunk.
- Seo, tedd meg..
- Nem, nem, nem tudom, mert akkor elmész örökre. Nem akarom.
- Seo kérlek...
- NEM.
Hátrálni kezdtem, nem akarom elveszíteni megint. De félelmem miatt nem vettem észre, hogy Park kirántotta a kardot a kezemből. És csak azt vettem észre, hogy Park lesújt rá.
- Neeeeeeeeee.........

"Park"

"Csak mert passzol hozzá, érdemes hallgatni mellé." 

Ahogy szúrtam éreztem a fájdalmat, a másik ének kirekedett szemekkel nézet rám.
- Miért...miért?
- Az olyanok mint te, nem élhet a földön.
Épphogy befejeztem amit szerettem volna, mikor eltűnt előttem. A teste hirtelen köddé vállt. A fájdalom miatt letérdeltem és a kezemet a fájó részre szorítottam. Egyre jobban fájt, de nem érdekelt mert Kris hangját halottam meg a távolban.
- Paaaark... - Letérdelt elém és belezuhantam az ölébe. Éreztem a közelségét, ahogy a keze az arcomhoz ért, olyan meleg a keze. Biztos vagyok benne, hogy most már sokkal jobban van. Nem kell meghalnia.
- Park...néz rám.
Lassan kinyitottam a szemem és megláttam a gyönyörű arcát amit a sírás csúnyította el, de még így is helyes volt.
- Miért...miért tetted?
- Mert.....szeretlek.- A kezemet lassan felemeltem  és megérintettem a meleg arcát. Olyan selymes és puha, bárcsak kiélvezhettem volna. A kezem lecsúszót a nyakár és közelebb húztam, majd az ajkaimat az ő ajkira tapasztottam. Olyan jó volt érezni őt. Ahogy elváltak ajkain, egy kedves zenét kezdtem el énekelni.

"Lehet, hogy megbánnom, hogy elhagylak téged, de ez azért van, mert szeretlek."

Nem tudom elfelejteni, hogy csakis téged szeretlek, de ki kell törölnöm téged és a szomorúságomat (az életemből)

A ragyogó napfény alatt az emberek nevetnek és sétálnak.

Szeretlek, de el kell hagynom téged, de ez túl nehéz. 

Sötét van, de tudtam, hogy azok a könnyek a te szemedből folynak. 

Én csak hegeket ejtek rajtad, de egy napon, meg fogod érteni a szívem. 

- Szeretlek Kris...köszönöm, hogy velem voltál és szerettél.
- Ne mondj ilyeneket.

"Kris"

A teste egyre hidegebb és egyre könnyebb. Majd a keze ami az arcomon nyugodott hirtelen lecsúszott. És akkor eset le, hogy Park nincs többé. Majd lassan a lába elkezdet eltűnni, ami egyre gyorsabban jött felfelé.
Próbáltam megállítani, de hiába Park elfog tűnni. Gyorsan magamhoz szórattam és megcsókoltam, de akkor hirtelen már nem éreztem az ajkait, és mikor kinyitottam a szemem csak fényló pontokat láttam a helyén. Egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem, remegő lábakkal felálltam és Park nevét kiáltottam.
- Paaaaaaaark....Paaaaaaaaaaaaark...
Egyre jobban sírtam, de tudtam hogy ez nem hozz vissza. Park tényleg elment.
- Paaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaarrrrrrrrrk........

11.rész Miért fáj ennyire?

"Park"

Már nem érzem a lábaimat, és semmilyen végtagomat. Az eső lassan elkezdet esni, de ez sem tartott vissza. Lassan ballagtam a tudatlan világba, fogalmam sincs merre kellene mennem, nincs senkim sem. Nekem csak Kris volt számomra, de most őt is elkellet hagynom. Mitévő legyek, hogyan találjam meg amit keresek? Merre mennyek, és egyáltalán mennyi időm van még? Néha érzem hogy az erőm kezd elhagyni, olyan mintha újra szellem testet öltenék ilyenkor. Már most félek, félek visszatérni abba a világba. És úgy kell elhagynom ezt a világot, hogy nem láthatom Kris mosolygó arcát. De nem maradhatok mellette, mert én csak felgyorsítom a halálát. Neki még élnie kell, nem halhat meg ilyen fiatalon mint én, mert én tudom hogy milyen érzés. Nem akarom hogy ő is átélje azt amit én. Éreztem hogy egy könnycsepp hullik le az arcomon, és nem tudom tovább magamba tartani. Hangosan felsírtam, és nem érdekelt hogy kik vannak még itt. Most semmi sem számított, csak az hogy minden bánatomat kiadjak magamból.

Már több perce, vagy talán órája ölük csendben a padon, nem tudom mióta, de nem is érdekel, hiszen úgy sincs hová mennem. Hirtelen az emlékek törtek rám, ahogy Kris a szomorú napjaimat felélesztette az életvidám nevetésével. A táskámért nyúltam és elővettem a telefonomat, ahogy végig nézem a képeket mindenhol az ő kedves mosolya figyel fel rám.
- Oppa...hogyan fogok nélküled élni addig míg itt leszek? És...meddig bírom ki, hogy ne lássalak?
- Semeddig... - Hirtelen a hang irányába fordultam és Krist pillantottam meg, ahogy egy fának támaszkodik és levegőért kapkod. Mérgesen nézet rám a távolban.

- K Kris? - Mikor felegyenesedett megindult felém, a lábaim nem mozdultak, pedig elakarok menekülni előle, mert ha most a karjaiba zár talán soha nem tudom elhagyni. Megállt előttem és mérgesen nézett le rám. Mindenhol csurom víz volt, az arca piros a hideg esőcseppek miatt. Majd azt vettem észre, hogy a keze lendül felé és arcon csapott. Nem akartam felfogni, hogy most éppen mit tett velem, még soha sem láttam ilyen mérgesnek. A kezemet oda raktam ahol megütött, és nagyon fáj a helye. Könnyes szemmel néztem fel rá amiben harag tornyosult.
- Megörültél? Hogy vagy képes így eldobni engem? Talán csak valami plüssállat vagyok neked?
- Elég Kris, azt hiszed, hogy nekem nem fáj? Tényleg ilyennek nézek ki? Abba nem gondoltál bele, hogy talán van valami indokom? Sajnálom jó? De nem maradhatok melletted.
- Miért? MIÉRT?
- Mert...mert nem lehet. - Láttam rajta, hogy egyre mérgesebb és ezt semmivel sem lehet lecsillapítani. Távolodni kezdtem tőle, de ezt ő is észrevette, mert megragadta a karom és olyan erősen ragadta meg, hogy az esernyő is kiesett a kezemből.
- Park...ha csak pár napig vagy hónapig vagy velem, nem érdekel...csak addig maradj mellettem. addig úgy csinálok mintha minden rendben lenne, boldogan eltöltjük azokat a napokat. Utána pedig ha elmész...ígérem nem fogok sírni és új életet fogok kezdeni. De kérlek...addig maradj mellettem. - A könnyek egyre jobban utat törnek, és nem tudom visszatartani. Szomorúan néztem bele a gyönyörű tekintetébe.
- Hogyan? Hogyan akarsz mellettem maradni, mikor egyre jobban gyengülsz?
- Mi? Te...tudod?
- Igen...tudom...és nagyon fáj, hogy nem mondtad el. Miért, miért nem mondtad eddig? Miért hallgattad el?
- Sajnálom, nem akartam elmondani mert féltem, hogy a boldogságod odalesz miattam. Mikor újjászülettél olyan boldog voltál, hogyan mondhattam volna el. Hiszen egyből engem kerestél fel, mikor meg kellene oldanod a dolgokat, hogy békésen mehess el. Ha meg is hallok...akkor had mennyek el ügy, hogy boldog emlék fűz ide...addig had maradjak melletted. Ha előbb mennék el mint te...akkor fent foglak várni. De ha te előbb elmész, akkor várj rám. Hiszen mindenképp együtt leszünk ott fent.
- Oppa...fogalmad sincs, hogy most milyen hülyeségeket beszélsz, ügye? Tényleg hiszel a fenti életben?
- Igen hiszek...ha léteznek szellemek, és újra itt lehetsz...biztos hogy létezik.
- Nem...nem oppa, az a világ nem létezik. Ha én eltűnök...soha többé nem láthatsz.
- Miért nem? Megfoglak keresni, mert én hiszek benne.
- Nem Kris...nem fogsz...
- MIÉRT? Talán nem akarsz velem lenni?
- Nem azért, hanem azért mert nem engedem hogy meghalj. Ha rajtam múlik, nem fogsz meghalni. Az a lény...nem fog a te testedben élni, ebben is biztos vagyok.
- Lény, az a lény? Szóval ismered?
- Miért ne ismerném...hiszen ő én vagyok.

"Kris"

Miről beszél, még hogy az a lény ő? Valahogy ezt nem tudom összerakni, nekem ez túl magas. Lenéztem a kezemre ahol még mindig őt fogom, de nem tudtam elengedni. Kérdő tekintettel néztem fel rá az arcára, de az arca komoly volt.
- Mi miről beszélsz?
- Oppa... az a lény aki téged akar, aki zaklatott... az én vagyok. Tudom hogy hülyeség amit mondok, de ez az igazság. Mikor meghaltam a rossz és a jó énem ketté szakadt. Ezért vagyok még itt, hogy újra egybe forrjon a két énem. Nem azért ragadtam a földre, hogy kiderítsem miért haltam meg, hanem ezért hogy újra párosodjunk.
- M mi?
- Ez az igazság. A pletyka amiben te hiszel nem igaz. Nekem soha sem volt testvérem. Egyke voltam mindig, nekem egy édesanyám volt és egy édesapám. Iskolába jártam, hogy ide jöhessek tanulni, de egyszer későig maradtam. És hazának...mindegy, csak hogy tud ami velem történt, a rossz énem nem akarta elfogadni így külön vált tőlem, ne kérdezd, hogy miért és hogy? Mert nem tudom. Ezért vagyok itt. - A kezemet lefejtettem a kezéről, és ijedten léptem hátra. Hogyan lehetséges ez, oké vannak szellemek, de ilyen hogy van jó és rossz. Az lény, akkor ezek szerint Park rossz éne? Valahogy nem tudom felfogni, nekem ehhez aludnom kell egyet.
- Kris...most már te se akarsz velem lenni ügye?
- Sa sajnálom Park, de nekem ez túl magas. Az a lény... olyan rémisztő. Nem lehet te. Nem.
- Én se voltam mindig ilyen kedves, neked is van jó és rossz éned. Aki előbb felpofozott az nem a jó éned volt, hanem a rossz. - Lenéztem a kezemre amivel megpofoztam, és akkor kezdtem el hinni ebben az egészben egy kicsit.
- Látom most egyedül akarsz maradni, nem zavarlak...most megyek. És ne félj, mert soha, de soha sem fogsz meghalni. Mert ha én előbb megyek el...akkor te nem fogsz meghalni. - Egyre távolodott el előlem, rajtam meg egyre jobban a félelem kezdet el uralkodni. Akkor ezek szerint, Park-nak elkel tényleg mennie? Az nem lehet. A mellkasomba hirtelen bele nyílalt a fájdalom. Még soha sem fájt ennyire, kiáltani szerettem volna, de nem hagyta el a torkomat hang. Letérdeltem, de még így is fájt. Piros köd szállt a szemem elé a fájdalomtól. Csak azt halottam hogy a nevemet kiáltják majd vak sötétség tárult elém.

10.rész

"Kris"

Nem akartam elhinni amit mondott, először fogalmam sem volt, hogy miről beszél, majd lassan leesett. Még így sem tudom elhinni, még egyszer kell hallanom, hogy talán felfogjam mit jelent a menni szó jelentése. Szóval újra megkérdezte, de ugyan azt a választ kaptam. Próbáltam szólni valamit, de semmi szó sem hagyta el a számat. Lassan felkeltem az ágyról,de közben próbáltam nem figyelni Park-ra aki aggódó szemekkel méregetett. Láttam rajta, hogy tudta előre, hogy ez lesz a reakcióm. Odasétáltam az ablakhoz és csendben néztem kifelé, még azt se vettem észre, hogy Park elhagyta a szobát, hogy egyedül hagyjon gondolkodni. Nem tudom elhinni, hogy ezt elhallgatta előlem. Így is elég nagy fájdalmaim vannak, hogy még nekem is kell titkolnom előle, de ha ezt tudtam volna  nem hagytam volna egyedül. Még is mit csináljak?
Már több órája csak előre meredek ki az ablakon és lent nézem a sok haladó embert, akik hazafelé igyekeznek, hogy minél többet legyenek a szeretteikkel.
Felvettem a kabátom és szó szerint kirohantam a szobából, de Park akkor felkelt és elém állt.
- Beszéljük meg oppa.
- Oppa? Nem vagyok én az, ha az lennék akkor elmondtad volna, hogy titkolhattál el ilyen fontosat nekem?
- Sajnálom, de nem volt szívem elmondani, hiszen olyan boldogan nevettél, hogyan mondhattam volna el?
- Mindegy most elmegyek szívni egy kis levegőt. - Megindultam a kijárat felé, de Park utánam jött és hátulról átölelt.
- Sajnálom...kérlek bocsáts meg, ne veszekedjünk. - Valamiért nem voltam kíváncsi rá, de nem is rá voltam mérges hanem magamra. Hiszen én is képtelen vagyok elmondani, akkor ő, aki újra élhet? Lassan lehámoztam a derekamról a kezét és csendben otthagytam szótlanul. Annyira fáj, hogy szinte belehalok. Lehet hogy a testem egyre gyengébb, de mi van ha véletlen meggyógyulok? Akkor hogyan lehetek vele, ha ő elmegy? Ha tudtam volna, hogy nem lehet velem végig, akkor ezzel kezdtem volna és talán nem kezdtem el volna vele egy kapcsolatot. De most...nincs szívem elküldeni őt, hiszen egyre jobban szerettem.

"Park"

Csendben figyeltem ahogy kilép az ajtón, és ahogy lassan becsukódik mögötte. Olyan érzés tört rám, mintha a régi házban lennék és szellemként figyelném őt, ahogy magamra hagy. Egy könnycsepp hagyja el a szememet, majd utána szaladtam, de mire kiértem nem láttam sehol. Kiszaladtam az utcára, de sehol sincs, merre lehet? Elindultam a szimpatikus oldal felé.
Fogalmam sincs mennyi lehet az idő, de biztos vagyok benne, hogy már egy órája keresem őt. Fázok és egyre jobban gyengülök. Nagyon elfáradtam, de sehol sem találom. A távolban megláttam egy padot, odamentem és leültem közben a távolban lévő párt figyeltem. Olyan boldogok együtt, annyira irigy vagyok rájuk. Bárcsak mi is ilyen boldog lehetnénk. Lassan fájó szível felkeltem és lassan megindultam hazának. De akkor hirtelen a légkör megváltozott. A szél feltámadt és a cseresznye virágok beterítették a földet, majd szúrós tekintetett éreztem meg a hátamon. Tudtam hogy ki áll mögöttem még is féltem. Lassan remegő lábbakkal felé fordultam.
- Ohh...nézzenek oda, tényleg te vagy az. Hehe...hogy lehetséges ez? Hogy lett belőled halandó?
- Mit keresel itt? Neked nem szabadna itt lenned.
- Ahogy neked se...én csak...Kris drága után jöttem.
- Mi? Kris?
- Igen Kris, talán...nem beszél rólam neked? - Csak bólogatni tudtam Kris neve hallatán. Honnét ismeri őt?
- Park drágám...nem lehet ő a tiedé, hiszen ő az enyém.
- Nem tudom miről beszélsz, de ha az enyém akkor a tiéd is lehet, csak gyere vissza.
- SOHA, nem csalsz vissza. És ha kell Kris-et fogom felhasználni, hogy leéljem a száz évemet. Én nem fogok meghalni.
- Hiszen már halott vagy, miért...miért nem vagy képes vissza jönni? Akkor már rég boldogok lehetnénk. Nem kellene itt lennünk a halandók között.
- Mi? Hiszen te is halandó vagy, szóval te beszélsz? És méghozzá szerelmes vagy, szóval neked szar itt az élet, mert nekem nem.
- Seo keres téged, tudod?
- Tudom, de szegényem soha sem tud elkapni. Hehe. Ohh te szegény lány.
- Hagyj engem békén, mert én boldogan fogok élni, míg te sinlőtsz a két világ között.
- Dehogy fogsz boldog lenni. Hiszen Kris megfog halni.
- Mi?
- Nem mondta...ez a gyerek ch ch..
- MIRŐL BESZÉLSZ?
- Kris teste egyre gyengébb lesz... - Mikor mindent elmondott csak előre tudtam meredni, nem akartam felfogni amit az imént hallottam.
A térdeim nem bírtak tovább tartani így leroskadtam a földre, és a fejemet lehajtottam majd hangosan elsírtam magam.

Én bolond, miért nem jöttem rá semmire? Most mit fogunk tenni? Hogyan legyünk boldogok, mikor előre meg volt írva a sorsunk?

"Kris"

Mikor lenyugodtam hazamentem, hogy mindent megbeszéljek Park-jal, de a ház üres volt.
- Park...Park?- Nem jött válasz, a szeme egy cetlit vett észre a hűtőn. Letéptem és mikor elolvastam, nem akartam elhinni. " Lehet, hogy megbánnom, hogy elhagylak téged, de ez azért van mert szeretlek." 

9.rész Titkok amit nem mondhatok el.

"Kris"

Kéz a kézben sétáltunk hozzám, anyáéknak szóltam és egyből igent mondtak, igaz egy kicsit meglepődtek, hogy egy lány az, de nem volt gond. Mivel most csak kettesben akartam vele maradni így inkább sétáltunk hazáig. Csendben hallattunk egymás mellet, persze a kezét soha sem engedtem el. Néha ránézek és a tekintetünk találkozik akkor mindig elmosolyogta magát, és már a mosolyától melegség árasztja el a szívemet. Park felém pillantott, de nem lassított a tempóján.
- Miért jöttetek ide Szöulba?
- Hát...iskolába szeretnék járni, és amúgy is mindig idevágytam, ahogy azt említettem is régebben. - Valahogy ez a hazugság hagyta el a számat, nem akartam elmondani neki az igazságot. Nem akartam a jó kedvét elrontani, amúgy meg kiszeretném élvezni a hátralévő időmet, és azt vele szeretném eltölteni.
- Most én kérdezek...hogy lehetséges ez?
- Mi?
- Hogyan lett belőled ember?
- Hehe, jó kérdés, csak az egyik pillanattól a másikra ember lettem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt lehetek és újra élhetek. Olyan mintha újjászülettem volna.
- Örülsz hogy velem lehetsz az új életedben?
- Még szép, most nekem te vagy a világom. - Mikor ezeket mondta, olyan boldog voltam mint még soha, hirtelen meg akartam csókolni és meg is tettem. Csak azt vettem észre, hogy a karjaimba tartom. Lassan felfedeztem az ajkait, olyan puha és finom, majd mikor utat engedett mélyen belevezetem a nyelvem a szájába és hosszasan megcsókoltam.
Remélem mind végig mellettem marad és nem fog sírni, ha véletlen nem maradhatok vele örökké. Mikor elváltunk megfogtam a kezét és tovább mentünk, de valamiért Park már nem volt olyan vidám mint eddig.
- Mi a baj? Talán nem volt jó a csókom?
- Mi? Nem, nem, csak...meg kell szoknom az új életemet, és fel kell fedeznem a város utcáit.
- Éretm..hmm szóval jól csókolok?
- Mi? Jajj Kris, hehe. - Végre nevet, nekem csak ennyi kell és boldog vagyok. Még olyan fél órát sétáltunk mikor megérkeztünk, Park nagy lelkesedéssel fedezte fel a házat. Mindent jól szemügyre vett, hiszen az ő korában nem volt sok dolog. A nagy tévét nagyon megszerette és a telefont, ami szerinte olyan mint egy léc. Azon is csodálkozott, hogy milyen ruhák lettek, szerinte túlságosan kidobják a lányuk a nőiességüket.  Így szerinte a fiú hamar megunja és dobja. Nagyon jó volt nézni, hogy hogyan élvezi a mostani életét. Körebe vezetem Szöul utcáin. nagyon élvezte a sok csili vilis dolgokat. Így titokban vettem neki egy nyakláncot amit persze ő maga szemelt ki magának. Majd este szeretném neki odaadni, és elszeretném neki mondani az igazságot.

"Park"

Minden olyan más mint régen volt, igaz régen se jártam itt, de valamiért biztos voltam benne, hogy itt is ugyan olyan dolgok voltak mint nálunk otthon. Milyen sokat változott a világ húsz év alatt, akkor milyet fog még negyven év alatt? Sajnos nem láthatom, de ott fent nézni fogom. Lehet hogy Kris túlfogja élni azt az időt? Hogyan mondjam el neki, hogy elkel mennem három hónap múlva, igaz már annyi sincs. Pedig olyan boldogan mondta, hogy végre együtt vagyunk. Ma este mindent elmondok neki.
A nap hamar lement, észre se vettem Kris mellett, olyan jól éreztem magam. Éppen a tévét néztem és egy bandát hallgattam, nagyon belemerültem így fogalmam sincs, hogy Kris mit csinál, de azt tudom, hogy kibe járkál. Hirtelen egy hideg készt éreztem a kezemen, majd felhúzott és a kezét a derekam köré csavarta.
- Kris, mi a baj?
- Semmi, csak jobban nézed a fiúkat mint engem, pedig én itt vagyok.
- Féltékeny vagy?
- Mi? Én, soha?- Ellöktem magamtól és beleesett a fotelba, hirtelen csendben maradt és nem nézett rám, de akkor felnézett.
- Most meghalsz.- Nevetve kezdtem el futni, de hamar elkapott és megcsókolt, közben a lábamat a dereka köré csavartam és a kezemmel átöleltem a nyakát, ő pedig a kezével a alátámasztotta a combom alatt, hogy le ne essek. Annyira belemélyültem a csókjába, hogy észre se vettem, hogy az ágynál vagyunk. Lassan letett közben nem szakítottuk meg a csókunkat. A kezével a pólóm alá csúztata a kezét, éppen hogy kikapcsolta volna a melltartómat, mikor megállítottam.
- Sajnálom Kris, de...még nem vagyok felkészülve.
- Sajnálom, nem akarok erőszakos lenni, én tudok várni. - Lefeküdt mellém és a zsebéből elővett valamit, amit a kezembe nyomott. Mikor megláttam elállt a lélegzetem, egy nyaklánc volt, de olyan amit kinéztem.
- Az enyém?
- Persze, miért kié lenne? Látod a két szívet, az vagyok én a másik pedig te, én szorosan magamhoz húztalak, hogy véletlen se váljunk el.

- Istenem, köszönöm, és ígérem hogy soha sem engedem el a kezed. - Újra megcsókolt, de most nem olyan vadan mint ezelőtt, olyan boldog vagyok, de akkor miért fáj ennyire? Egy könnycsepp hullott le az arcomon amit Kris is észrevette, majd kérő tekintettel nézett rám.
- Mi a baj?
- Sajnálom Kris, sajnálom. - Nem bírtam a szemébe nézni és a kezembe temettem az arcomat, Kris próbált nyugtatni, de valamiért csak a jövőre tudtam gondolni.
- Héé, te lány mond el mi a baj. Így össze vagyok zavarodva, mi a baj? - Lassan leengedtem a kezem az arcomtól és felnéztem rá.
- Kris nekem...három hónap múlva...el kell mennem.
- Hova? Veled megyek.
- Nem Kris...örökre elmegyek. Elfogok tűnni.
- Mi? - Láttam rajta, hogy most rakja össze a gondolatait, majd nagy szemekkel meredt rám.

8.rész Nem hiszek a szememnek!

"Park"

A napok, a hetek egyre gyorsabban mentek el, minden egyes nap az ablak előtt álltam és vártam, de nem jött. Kezdek aggódni, talán valami baj van, talán beteg, vagy többé látni se akar? Mitévő legyek ha elhagy ő is? Senkim sem lesz többé, megint magányos leszek mint régen, és talán soha sem hagyhatom el a földet. Senki sem szeret engem, régen se és most se. Tényleg jobb volt akkor meghalnom, de akkor most miért nem tudok elütni a földről? Talán...valami visszatart?
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, annyira magányos vagyok. Kint az idő is olyan boldogtalan lehet mint amilyen én, dörög az ég, egyre hangosabban mintha azt siratná, hogy itt a tavasz. Az eső úgy esik mintha dézsából öntenék ki, a szél egyre jobban fúj. Miért hiányzik nekem ennyire Kris, miért fáj a szívem ha rágondolok? Bárcsak itt lenne és megint nézhetném a békés alvó arcát. Régen soha sem számoltam a napokat, heteket, hónapokat és az éveket sem, de most igen, tudni szeretném hány napja várok rá. Lassan már több mint három hete nem járt erre, be sem nézett, bárcsak láthatnám legalább utoljára azokat a gyönyörű szempárokat.
Hirtelen a szemeim égni kezdtek és a szívem egyre gyorsabban kezdet el fájni, majd azt vettem észre, hogy a kezem egyre láthatóbb lesz, majd lenéztem a lábamra ami már a hideg talajt érintette. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Hiszen érzem a fájdalmat, és a csípős hideget ami a házban van, érzem a talpam alatt a hideg talajt, érzem ahogy a hajam súrolja a nyakamat. Mi történ velem? Lassan haladtam végig a folyóson a tükör előtt, de mikor visszapillantottam meg láttam a tükörben magamat. De ez nem lehet...hogy láthatóm magamat? A tükörben egy alakot pillantottam meg, hátra fordultam és ijedtemben hátra ugrottam.
- Ki ki vagy.
- Én azért jöttem, hogy elmondjam mi is történt veled.
- Miért, mi történt velem, mi folyik itt?
- Kaptál egy esélyt a fentiektől, most a rövid időt amit emberként tölthetsz el, nem fog örökké tartani. Jól figyelj, most emberként élhetsz az emberek közt, találd meg amit meg kell találnod és akkor végre nem kell többé itt fogságban lenned.
- Azt akarja mondani, hogy most halandó vagyok?
- Igen az vagy, de jól figyelj, nem azért kaptál esélyt, hogy bolondoz, hanem hogy elvégezd a dolgod. Összesen három hónap áll a rendelkezésedre.
Mikor ezeket kimondta eltűnt a szemem elől, én pedig még mindig arra felé néztem ahol az idegen állt. Nem lehet...akkor én most...ember vagyok? Elhagyhatom ezt a házat? Egyből a kijárathoz szaladtam, a kezemet rátettem a kilincsre és éreztem, hogy milyen hideg. Lassan kinyitottam az ajtót és a szél egyből belekapott a hajam, éreztem ahogy az arcomat simította. Lassan megemelem a lábam, majd a másikat és mikor kiléptek, akkor tudatosult bennem, hogy én tényleg ember vagyok. Az ajtó becsukódott a hátam mögött, én pedig szótlanul álltam. Nem akarom elhinni, hogy én halandó vagyok. Lassan megindultam az égbolt alá, nem törődtem a hideggel a talpam alatt. Mikor kiértem a terasz alól, lassan felnéztem az égboltra és éreztem ahogy az eső cseppek hullanak az arcomra és ivódnak bele a ruhámba. Tényleg...szabad vagyok...én...ember lettem. Elmosolyogtam magam és belekiabáltam az éjszakába.
- Kris...Kris...- Elkezdtem futni és belevesztem a sötét erdő, nem érdekel hogy mennyire fáj a meztelen lábam, most nem érdekel. Csak egy célt láttok magam előtt, az pedig Kris. Közben élveztem ahogy a szél az arcomba csap, már a könnyeim is kicsordultak a hidegtől. Mikor kiértem az erdőből egy embert kerestem, de ebben az időben nem volt sehol senki. Vajon hol lakhat, merre keressem? Az ösztöneimre hallgattam és szaladni kezdtem, egyre több fényles lámpát hagytam magam mögött, majd mikor megláttam egy házat valamiért tudtam, hogy Kris itt van.

 Boldogan megindultam a ház felé, de hiába kiáltottam Kris nevét és hiába kopogtam, sehol senki. Kezdtem aggódni, de akkor a szomszéd lépet ki rajta.
- Kit keres kisasszony ilyen időben?
- Kris...akik ebben a házban élnek, ők hol vannak?
- Kedves ők már elköltöztek.
- Mi? Hová, és mikor?
- Három hete mentek el, és ha jól tudom a fővárosba kellet menniük.
- A fővárosba? Értem...köszönöm.
- Istenem, van valahová menned gyermeke? - Csak rázni tudtam a fejem, annyira szomorú vagyok, hogy Kris még csak el sem köszönt tőlem. Miért fáj ennyire a szívem?

Az öreg nő bevezetett a szobába és odavezetett a kandalló mellé, leültem vele szembe és a nő adót nekem egy törülközött, majd elment nekem keresni ruhát.
Vajon Kris miért ment el szó nélkül, miért hagyott itt engem?
Pátnapig itt maradok és akkor elmegyek megkeresni őt Szöulba.

"Kris"

A kórterem olyan barátságtalan, olyan hideg, semmi boldogság nincs itt bent. Vagy talán csak őt hiányolom az életemből? Amióta ideköltöztünk semmi jó dolog nem történt, mindig is ide szerettem volna költözni, de nem az egészségem miatt. Mikor fogságban voltam annál a lénynél és mikor kiszabadultam, az állapotom egyre rosszabbodott. A mellkasom egyre jobban fájt, olyan érzés volt mintha ki akarnak szakadni a helyéről. Az ottani orvosok semmit sem tudtak tenni, így anyáék elhatározták, hogy ideköltözünk és ha jobban leszek akkor visszamehetünk ha akarok. Ezért is nem mondtam semmit Park-nak, de most...ő hiányzik az életemből, senki más. Az érzéseimre csak nem rég jöttem rá, hogy én igenis beleszerettem. Két napja fekszem itt bent, hogy megfigyeljék a tüneteket, de ebben a két napban hála semmi sem történt, így ma eset kiengednek. Nem is bánom mivel a kórházban rengeteg bolyongó szellem van, akik nem hagynak nyugodni.
Anyáék összepakoltak addig én lementem fogni egy taxit, de majdnem mindegyik foglalt volt így egy kicsivel messzebb mentem a kórháztól.  De akkor a távolban egy ismerős arc nézett rám, nem...hiszem el.

A lány elmosolyogta magát, de nem lehet ő, ügye? Hiszen ő szellem, nem lehet ő is itt. Lassan megindulta felém nem törődve az autók hadával. Lelépet az útra és boldogan lépdelt felém. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ő az, de a lábam maguktól kezdtek el megindulni. Én sem törődtem az autókkal csak a felém jövő lányra figyeltem. Majd mikor előttem állt, mind ketten megálltunk egymással szembe, és csendben néztük egymást, nem érdekelt minket a ránk dudáló autó sor. Végig mértem és akkor jöttem rá, hogy ő tényleg Park, az a Park aki még egy hónappal ezelőtt még szellem volt.
- Hogy hogy lehetséges ez?
- Mindent elmondok neked majd Kris, de most...had...öleljelek... - Meg sem vártam mit akar mondani megragadtam a kezét és magamhoz húztam, majd átöleltem.
- nem tudom, hogy ez hogy lehetséges, de most nem érdekel, mert itt vagy, itt előttem.
Halottam ahogy elsírja magát, és még szorosabban ölelt.
- Kris...miért...miért mentél el szó nélkül?
- Sajnálom, mindent elmondok, de most ne érdekeljen. - Egy kicsit éltávolodót tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. A szemei csillogtak a könnyeitől, de nem a szomorúság miatt, hanem a boldogságtól.
- Kris én...szeretlek. - Mikor kimondta a szeretlek szót, nagyon hevesen kezdet el dobogni a szívem, nem akartam elhinni amit mondott.
- Én is szeretlek Park. - Láttam hogy meglepődött, de a szavakat nem tudták elhagyni az ajkait mert az ajkaimat az ő puha ajkaira tapasztottam. Olyan hevesen csókoltam, hogy attól féltem, hogy eltűnik előlem.

7.rész Fogságban

"Kris"

Lassan nyitottam ki a szemem mert fogalmam sincs, hogy vajon most hol vagyok, csak arra emlékszem, hogy az a lény tartott felém egy nagy baltával, de akkor minden elsötétült. Most pedig egy hideg földön fekszem ami nyirkos, és olyan bűz van mintha egy döglött állat telepen lennék. Biztos vagyok benne, hogy valami pinceféleségben lehetek, hiszen sehol egy ablak ami csak egy kis fényt bocsáthatna be. Megpróbáltam felkelni, de a kezem és a lábam meg van kötözve, szólni szerettem volna, de a szám is be van ragasztózva. Lassan valahogy ülőhelyzetbe támogattam magam és a hátamat neki nyomtam a hideg falnak. A távolban rágcsálok hangját lehetett hallani, de semmit sem láttam olyan sötét volt idebent. Próbáltam kiszabadítani a kezem, de nem ment mert nagyon erősen van megkötve. Lassan kinyílott az ajtó és egy kis fény bocsájtott be a helyiségbe, de hamar be is csukódott az ajtó így nem sok mindent láttam, hogy pontosan milyen helyen is vagyok. De tudtam, hogy van itt bent valaki aki engem néz a sötétbe. Hirtelen a sötétségben kit piros pont jelent meg, először nem tudtam felfogni mi az, de később jöttem rá, hogy az nem pont vagy folt, hanem két szem. Lassan megindult felém és a szívem egyre gyorsabban kezdet el verni, majd mikor elém ért leguggolt elém és pont az arcom előtt volt a kér pirosan világított szem. Egyre szaporábban vettem a félelem miatt a levegőt, próbáltam elfordulni a tekintette elől, de nem sikerült. Majd a szellem kifújta a levegőt és megéreztem a bűzt amit a rontható hús szagához hasonlítható. Egyre jobban féltem, és nem tudtam megszólalni. Majd egy hideg készt éreztem meg a nyakamon, amitől még a hideg is kirázott, majd a keze lassan felfedeztem az arcomat. Először a hajamba túrt majd az ajkaimra tért, ekkor volt az hogy örültem, hogy van egy tapasz az ajkaimon. Olyan ismerős volt ez az érintés, de nem tudtam hova tenni. A lehelete egyre közelebb éreztem az arcomhoz, és majdnem elhánytam magam a bűztől. Hirtelen minden abba maradt, a piros szemek már nem lebegtek ott előttem és nem érzetem azt a rothadó bűzt sem. Egy kicsit megkönnyebbült, de nem kellet volna, hiszen megint megjelent előttem, de most nem világított a szeme, mert teljes alakját láttam. A fény ami körbe lengte nagyon világított, és bántotta a sötéthez szokott szememet. Maga a lény most egy kicsivel szebb volt mint az első találkozásunkkor. Huszú haja van, és éles körmei vannak, a ruhája pedig szakadt. A haja miatt nem láttam az arcát, vagy talán ő nem akarta, hogy meglássam.
- Kriiis...annyira örülök neked.- Lassan felé lépett, de én összehúztam magam ijedtembe, és láttam rajta, hogy ezt ő is észrevette, mert nem jött tovább.- Ne félj tőlem, nem akarlak bántai...még. De most még nem. Akarsz valamit mondani?-Csak bólintani tudtam, de akkor egyből ott termett előttem és lehúzta a számról a ragasztott. Gyorsa és mély levegőket vettem, hogy véletlen se hányjam el magam ettől a bűztől. Majd könnyes szemekkel felnéztem rá, és akkor látta hogy a félelemtől még a könnyeim is kicsordultak.

- Ohh te szegény, ennyire félsz tőlem? Pedig nem kell, nem bántalak.
- M mit akarsz t tőlem?
- Most még semmit, majd eljön mindennek az ideje. Tudod szépségem...első látásra beléd szeretem, és kellesz nekem.
- Ne ne hazudj nekem, nem ezért vagyok itt. Mond el mit akarsz pontosan?
- Okéé, elmondom neked. A te tested...egyre...jobban...gyengül.
- Mi?
- Mi szellemek megérezzük mikor gyengül egy ember teste, és a tiéd lassan...felmondja a szolgálatot.
- Nem, én egészséges vagyok.
- Azt csak hiszed, a szíved egyre többet fog fájni, majd lassan meg fogsz...halni.
- Nem....nem, én élni fogok sokáig, nem fogok meghalni.
- De igen...nem sokára a tested egyre gyengébb lesz, és a halálod pillanatában az enyém leszel. - Csak rázni tudtam a fejem, nem akarok semmit sem elhinni neki, nem fogok meghalni, most nem. Sokáig fogok élni, és ha meg is halok akkor sem adom oda a testemet egy ilyen szellemnek.
- Miért, miért pont én? Hiszen annyi haldokló ember van a világon.
- De ők nem olyanok mint te, te látsz minket. Te különleges halandó vagy, míg ők csak elvannak a saját kis világukban. Már sok halandó testét elfoglaltam, de nem sokáig tudtam használni őket, mert hamar elkezdtek rothadni, de a tiéd több mint száz évig elfog tartani. És ha már több mint száz éves leszek, akkor nem kell eltűnnöm a világról. Örökké itt maradhatok.
- Szóval ezért van egész, hiszen halott vagy, nem élhetsz csak úgy az emberek között. És minek kell neked egy halandó teste, anélkül is eltudsz élni a földön száz évig.
- Nem, nem tudok, mert a szellem vadászok a nyomomban vannak. De ha egy élő testében élek, akkor nem tudnak hozzám nyúlni. És ha letelt a száz év, akkor téged eltemetlek, én pedig élem az életemet tovább szellem vadászként.
- Miért pont én, biztos vannak rajtam más látnokok is.
- Nincs, egy látnok nem mindig születik, utoljára háromszáz évvel ezelőtt élt egy, de ő is hamar meghalt, mert egy látnok teste nagyon sok tehernek van kitéve, ezért hamar le is gyengül. Ahogy neked is gyengül már.
- Szóval arra vársz, hogy meghaljak?
.- Mondjuk így.
- Akkor minek tartasz itt engem, ha meghalok akkor majd úgy is eljössz értem, akkor legalább eddig had éljem az életemet.
- Mert így feltudom gyorsítani a halálodat, nekem nincs sok időm vissza, Seo a nyomomban van és nem akarok visszatérni ahhoz a cafkához.
- Nem érdekel, ha a testem a tiéd is lesz, akkor legalább had éljem az életemet.
- Rendben, megadom a kérésed, de valamit elmondok neked, először is hiszel a pletykákban?
- Milyen pletykákban?
- Arról a családról, akinek volt két lánya.
- Igen hiszek.
- Ohh értem, akkor csak hogy tud, nem igazak. - Mikor kimondat az utolsó szavakat eltűnt a szemem elől és újra sötétség telepedett a terembe. Meg próbáltam kikötözni a kezem, de nem sikerült, majd az ajtó becsapadót és Seot pillantottam meg.
- Aigoo hát itt vagy.-  Kiszabadította a kezem majd a lábam és felsegített állni, hazának mindent elmondtam neki. Mikor egyedül hagyott lefeküdtem az ágyra és előre bámulva figyeltem a fehér plafont.

Fogalmam sincs, hogy most higgyek-e neki, vagy ne. Mi van ha igaza van és tényleg meg fogok halni? Nem az nem lehet, ügye? Talán és soha sem nőhetek fel, nem lehet családom és soha sem fogom megismerni az igaz szerelmet? Az nem lehet, nem halhatok meg, hiszen még csak húsz éves vagyok, még az egész életem előttem van. Mit kellene tennem? Talán nincs menekvés a sorsom elől.

6.rész A hirtelen fájdalom.

"Kris"

Mikor jól kiszórakoztattuk magunkat, leültünk és egyenesen meredtünk előre. Közbe még mindig a boldogságtól mosolyogtunk. Nagyon régen bolondoztam ennyit, már rág kinőttem belőle, de most olyan jó érzés volt, ahogy visszaidéztem a gyerekkoromat. Titokban Park-ra pillantottam és néztem a boldogságtól teli arcát, olyan gyönyörű ahogy a hold sugarai rávetődnek az arcára miközben az eget szemléli az ablakon keresztül. Mivel az ablak nyitva volt, így a régi függöny néha meglebbent Park arca előtt. De olyan jó volt nézi a boldog arcát, hogy még és is boldog vagyok tőle. Hirtelen felém fordult mintha megérezte volt, hogy őt figyelem, de akkor találkozott a tekintettünk. Mind kettőnk szeme nagyra nyíltak, de semelyikünk nem fordult el egyből, csak csendben néztük egymást. De hirtelen olyan fájdalom hasított a mellkasomba, hogy nem bírtam ülve maradni és gyorsan felkeltem. Kikellet mennem a levegőre, mikor kiértem a teraszra neki támaszkodtam a korlátnak. Nem tudom mi bajom van, de hirtelen nagyon fájt, olyan érzés volt mintha valami átszúrta volna a mellkasom. Tudtam hogy Park tetszik, de ez nem miatta történt, biztos hogy nem...akkor még is mi bajom volt? Mivel elmúlott felegyenesedtem és vissza indultam a házba, de akkor Park-ot pillantottam meg az ajtóba.
- Bárcsak...én is kiléphetnék ebből a házból...és akkor...talán segíthetni tudnék neked, ha baj van.
- Nincs semmi bajom, csak friss levegőre vágytam.
- Értem...nem jössz be?
- Későre jár, mennem kell, holnap jövők, jó? - Csak bólintott, majd megindultam hazának, de végig éreztem a tekintetét. Egyre távolodtam és kezdtem félni, hiszen csak a hold sugarai világítanak be a sűrű lombok miatt. Régen nem féltem a sötétben, de mióta tudom, hogy léteznek szellemek, azóta félek. Összefogtam a kabátomat mert egyre hidegebb szél fújt, pedig itt van a tavasz. Nem sokára jó idő lesz, de akkor nekem el kell mennem innét. Hirtelen a szél feltámadt, de olyan gyorsan hogy, észre se vettem. Majd a távolban sikításra lettem figyelmes...talán valaki bajban van? Vagy talán...PARK?? Gyorsan elkezdtem szaladni, de a szél egy kicsit vissza tartott. Mikor odaértem neki rontottam az ajtónak, de nem tudtam kinyitni, majd kiáltani kezem Park nevét, de senki sem válaszolt, majd újabb kiáltást halottam, de a szívem megszakadt mert az én nevemet kiáltotta. Gyorsan neki szaladtam az ajtónak és akkor sikerült kinyitnom, gyorsan körbe néztem a Park a földön ült és a két keze a fülén volt, oda szaladtam hozzá és átkaroltam, de akkor hangosan kiáltani kezdet és próbált kiszabadulni a szorításomból.
- Nee, nee hagyj békéén...
- Nyugi én vagyok az.- Meg sem hallotta amit mondtam, gyorsan magamhoz húztam és a nevén szólogattam.
- Park, Park én vagyok az nyugi, nincs semmi baj, hallód?- Hirtelen abba hagyta a kiáltást és í sírást, majd lassan felemelte a fejét és akkor vette észre, hogy én vagyok az. Remegő kézzel közelített az arcomhoz.
- Te te vagy az K Kris?- Megfogtam a kezét és a szívemhez húztam, majd megszorítottam.
- Igen én vagyok az. Nyugodj meg, nincs itt semmi már, nyugi jó?- Bólintott majd átölelt, olyan szorosan ölelt mintha attól félt volna, hogy eltűnök. Viszonyoztam az ölelését és az egyik kezemmel a fejét simogattam, így próbáltam nyugtatni.
Mikor lenyugodott felmentünk a szobájába és lefeküdt az ágyra. Azt hittem hogy alszik, de mikor elakartam menni megragadta a kezem.
- Ne menj, legalább addig míg el nem alszok.- Bólintottam és mellé feküdtem és megfogtam az egyik kezét és Park becsukta a szemét. Míg el nem aludt csendben figyeltem az alvó arcát, olyan gyönyörű. Vajon egy szellem mitől ijedhetett meg?  Talán egy másik szellemtől, de az nem lehet, hiszen Seo szerint egy másik szellem otthonába nem tud bemenni egy másik halott. Akkor mitől ijedhetett meg? Ahogy csendben néztem azt vettem észre, hogy lassan engem is elnyom az álom.

Mikor kinyitottam a szemem azt vettem észre, hogy reggel van és hét ágra süt a nap. Gyorsan felkeltem és megnéztem a telefonomon az időt, már tíz óra, Anyáék meg fognak ölni. Akkor eszméltem rá, hogy egy lány mellett aludtam egész éjszaka, odanéztem de nem volt sehol. Talán már felébredt, lehajoltam a cipőmért és mikor éppen fel akartam kelni, Park állt előttem amitől ijedtembe hátrahökkentem.
- Aigoo de meg ijedtem, nem tudnál valami hangot adni?
- Hogyan?
- Ohh...sorry...elfelejtettem, hogy halott vagy.
- Olyan békésen aludtál, hogy nem volt szívem felkelteni.
- Te...engem néztél alvás közbe?
- Igen, cukii voltáál. Hihi.
- Miért nem aludtál, hiszen azért maradtam itt, és anya meg fog ölni.
- Mi szellemek nem alszunk...
- Mii? Akkor becsaptál? Kihasználtad a kedves szívemet?
- Nem...csak féltem és nem akartam egyedül maradni. - Mivel most ideges vagyok rá, így csak felálltam és elhaladtam mellette. Persze utánam jött és megfogta a kezemet.
- Most haragszol? Nem direkt volt...- Hirtelen megfordultam és olyan közel volt Park, hogy az orrunk majdnem összeért. Semelyikünk sem távolodott el, és semelyikünk sem szólt semmit, csak csendben figyeltük egymást. Mindkettőnk légzését is lehetett hallani. A tekintettem levándorol Park ajakihoz és legszívesebben megcsókolnám...gyorsan megráztam a fejem és eltávolodtam tőle.
- Ööö, nekem most mennem kell, tuti kapok anyától. Majd jövök, szia.- Gyorsan elköszöntem, meg sem várva hogy mit akar mondani. Ahogy a házhoz értem egy furcsa alakot pillantottam meg, majd mikor közelebb értem akkor vettem észre, hogy ő nem élő. A férfi felém nézett, de nem volt rémisztő így tudtam, hogy nem akart ártani.
- Maga lenne Kris...a szellem látó?
- Igen vagyok, és ön kicsoda...és mit akar?
- Én...nem rég haltam meg, és elszeretnék menni a földről minél hamarabb, de nem tudok.
- És? Mit akar?
- Kérem...segítsen nekem, had mondjak valamit a családomnak...még így utoljára valamit.
- Azt akarja, hogy én adjam át az üzenetet?
- Igen....kérem!!!
- Sajnálom, de nem vagyok postás, nekem van életem és nem vagyok ebben jó, nem jó emberhez jött...- hirtelen megragadta a pólómat és letérdelt előttem.
- Mit csinál? Azt akarja, hogy bolondnak nézzenek az emberek?
- Kérem, kérem fiatal út...csak most egyszer, kérem...
- Aigoo, rendben, de ne mond senkinek sem, mert nem akarok ebből rendszeres munkát.
- Ohh...kamsaa, kamsaa...
Mikor elment bementem a szobámba, de hála anyáék nem voltak itthon, szóval gyorsan elintézem ezt a dolgot és gyorsan hazajövök. Átöltöztem és a szellem nyomába indultam, egy hatalmas házhoz vezetett, fogalmam sincs, hogy kik laknak itt.
- Erre, erre kérem.- A szellem a kezével mutatta az utat, majd bekopogtam, de senki sem nyitott ajtót, a szellem meg csak úgy itt hagyott egyedül, bárcsak én is betudnék menni csak úgy a falon. majd hirtelen magától kinyitodott az ajtó, lassan beléptem de valami nem tetszett ebben az egészben. A hátam mögött az ajtó magától becsapadót, oda szaladtam, de nem tudtam kinyitni. A hátam mögött pedig valaki állt, nagyon jól tudom. Remegő lábbakkal fordultam meg...és az a lény állt előttem akivel soha többé nem akartam találkozni. A kezében egy baltát fogott, majd hirtelen felém indult.

5.rész Egy idegen látogatása a szellem házban.

"Kris"

Csendben figyeltem az eseményeket, majd a csuklyás férfi felém pillantott. Majd visszanézett Park-ra és elköszönt tőle, majd felém indult és megállt előttem. A mind két kezét felemelte és levette a fejéről a csuklyát, majd rám nézett. Meg kell mondanom, hogy szellemhez képest nagyon jól néz ki, persze én nem értek annyira, hogy a lányoknak mi jön be, de ő biztos, hogy sok nőt elcsábított a életében. A szemében már nem az a kék tűz égett mint eddig, hanem átváltotta a mogyoró barna szín. Így nem volt annyira félelmetes, nem mintha ez segítene számomra.
- Beszélgessünk.- Park-ra néztem aki bólintott, majd elindultunk. Hozzánk mehetünk csak, mert valami csendes helyen akart velem beszélni. Mivel anyáék nem voltak itthon így egyenesen felmentünk a szobámba, igaz nem szívesen engedek be idegeneket. Levette magáról a bőrdzsekiét és helyett foglalt az ágyamon. Jól megfigyelhető volt a fehér pólóban a kidolgozott teste, még én is irigykedem rá. Nekem is el kellene kezdenem edzeni egy kicsit. Leültem vele szembe és nem szólalt meg egyből hanem egy kicsit körbe nézett.
- Mióta látod a szellemeket?- Felém nézett és kérdő tekintettel nézett rám.
- Hát...amióta Park-kal találkoztam, olyan egy hónapja, de azóta rémálmok gyötörnek.
- Szóval eddig soha sem láttál, vagy csak nem vettél róluk tudomást?
- Ezt hogy érti?
- Lehet hogy láttál már szellemet, de annyira be volt vegyülve az emberek közé, hogy nem tudtad megkülönböztetni, egy halandóktól.
- Nem az nem lehet...felismertem volna őket.
- Miért? Talán egyből felismerted Park-ot mikor megláttad? Vagy nem?- Elkezdtem gondolkodni, pedig nagyol jól tudtam, hogy igaza van, mivel nem tudtam megmondani Park-ról, hogy szellem. Csak akkor mikor láttam a képen.  Vajon már régebben is láttam őket, csak tényleg nem ismertem volna fel őket?
- Mi...vagyok én?
- Ezt én is szeretném tudni, még soha sem halottam egy emberről aki szellemeket lát.
- Te...is szellem vagy?
- Igen az vagyok, de most emberi formában, szóval bárki láthat.
- Ohh...akkor Park is tudna emberi testet ölteni?
- Nem...mert ő nem olyan idős mint én, én több mint kétszáz éves vagyok, míg ő csak húsz éves. Biztos meg akarod kérdezni,hogy miért bántottam az a szellemet az erdő közelében. Hát elmondom, én szellem vadász vagyok és most éppen egy szellemet kergetek, de...ő nagyon makacs egy lény. Mindig mikkor a nyomában vagyok, addigra eltűnik és éppen azt a szellemet fakadtam ki, de semmit sem mondott. Lehet, hogy találkoztál is vele.
- Én...biztos nem.
- A játszótéren...nem ugrik be semmi?
- Ohh...az nem állom volt?
- Nem, az nem állom volt. Hogy nézett ki?
- Félelmetes volt, nagy hosszú fekete haja volt, piros szemek és félelmetes karmok, meg nagy hegyes fogak.
- Igen-igen, ez a csúnyábbik én ne.
- Miért van ennek szebbik is? Az nem lehet, majdnem beszartam a gatyámba.
- Tőlem miért nem félsz?
- Valamiért...melletted mást érzek, tudom hogy halott személy vagy, mégis nekem olyan mintha élő lennél.
- Ki kell deríteni, hogy miért látsz szellemeket.
- Kérdezhetek valamit?
- Mond.
- Hogyan ismeritek egymást Park-kal?
- Még régen találkoztunk, és én belé szerettem.
- De...te halott voltál ő pedig élő, akkor hogy lehetséges ez?
- Nem meg mondtam, hogy tudok emberi alakot ölteni?- Akkor esett le minden, én hülye miért nem jöttem rá? Felállt és felvette a kabátját, majd elköszönt és eltűnt.
Én pedig tovább ültem csendben a szobámba. Vajon láthattam a szellemeket régen is, vagy csak most kezdtem el látni őket? Talán elkellet volna mondanom neki, hogy az a szellem mit mondott nekem. Gyorsan felugrottam és megindultam a biciklimért, majd Park-hoz.

"Park"

Csendben néztem a fákon átszűrődő napfényt ami biztosan nagyon kellemes meleget bocssált ki, közben hallgattam a madarak szónoklását. Hirtelen a távolban egy biciklist pillantottam meg, hirtelen felugrottam és az örömtől egyenesen az ajtónál jelentem meg. Biztos Kris az, vagy talán Seo...ááh ő biztos nem. Az ajtó kinyitódik és Kris gyönyörű arcát pillantottam meg. Majd egy nagy nyuszi féle plüssmacit tartott maga előtt.

- Ezt neked adóm, nekem már nincs rá szükségem, de mindig feldobta a kedvem ha vele játszottam. Gondoltam ha magányos leszel akkor majd ő játszik veled.
- Nekem adód?
- Igen...letegyem vagy megtudod fogni?
- Sajnos nem tudom, de tedd le oda arra a székre.- Odament és letette, igazított rajta, majd elmosolyodott. A kezével megbökte a nyuszi órát és elkezdet beszélni hozzá.
- Jól figyelj kukucska, te mostantól rá fogsz vigyázni, jó? Ha boldogtalan vidítsd fel helyettem is. - Végig néztem ahogy Kris elmondja a mondani valóját az úgy nevezett kukucskának. Nagyon aranyos volt ahogy egy nem élő lénnyel beszélget és ahogy nevetett olyan boldoggá tett. Hirtelen valamit érezni kezem a mellkasomban, de ügye ez nem lehetséges, mert nekem nincs szívem. A kezem magától kezdte el felfedezni Kris tökéletes arcát. Kris felém fordult de nem lökte el a kezem. Először beletúrtam a hajába, ami olyan selymes és puha, majd az óránál kezdtem lefelé haladni az ajkáig, de ott egy pillanatra megálltam és elképzeltem, hogy mit tudnék csinálni vele, de gyorsan megráztam a fejem és eltávolodtam tőle. Kris nagy szemekkel nézte végig, hogy mit csináltam, de a tekintettünk találkozott és gyorsan mind ketten elfordítottuk a fejünket.
- Öhhh...cs csak kíváncsi voltam, hogy milyen egy embert érinteni. mivel már régen nem érintettem embert. Sajnálom.
- Semmi baj, gondoltam hogy ezért, ezért is hagytam. - Gyorsan felállt majd elkezdett körbenézni. Mindent jól megfigyelt, olyan volt mintha nem akarta volna, hogy leolvassak az arcáról valamit.
Fogalmam sincs mi ütött belém, de akkor is olyan jól néz ki. De...mit kellene tennem?
- Park?
- Igen?
- Te is szereted Seot?
- Mi, Seo? Neeem...nekem csak barátom, de nagyon jó. Nem érzek úgy iránta, csak nagyon régen láttam azért voltam meglepődve.
- Hát...ő nem így érez.
- Tudom, ezért száműzték az emberi földre.
- Száműzték, mi, honnét?
- Egy szellem nem maradhat örökké a földön, ha a szellem úgy hal meg hogy nem tudja miért és hogy, akkor kap egy kis időt hogy mindenre rájöjjön és akkor eltűnik végleg a földről. De vannak olyanok akik nem akarják itt hagyni a földet, ezért vannak szellem vadászok mint Seo. Akik szellem vadászok lesznek azok nem tűnnek el, úgy mint egy rendes szellem.
- Szóval ha te rájössz miért haltál meg akkor eltűnsz, és nem lehet belőled szellem vadász?
- Nem így van, ha egy szellem csak több mint ötven éven át még él halála után a földön, akkor ő választhat, vagy örökre elnyeri a föld, vagy beáll a szellem vadászok közé.
- Szóval ha most halsz meg akkor nem választhatsz?
- Így van, én nem lehetnék szellem vadász, de valamiért nem is akarok az lenni. Nekem elég volt a magányos életből, ők pedig ég egy szellemnél is magányosabbak. Ők nem lehetnek szerelmesek egy halandóba, de Seo belém szeretett, és az a szabály ha megtudja az emberi lény ki is valójában és nem fogadja el akkor neki elkel hagynia a csapatott.
- Szóval akkor ő nem is igazi szellem vadász, csak ide-oda bolyong?
- Igen...ha tudtam volna akkor el kellett volna fogadnom, hogy ő ki is valójában, de én is voltam ember és én sem hittem ebben az egész szellemes dologban.
- Nem tudod, hogy hogyan haltál meg?
- Játszunk valamit, elég volt a beszélgetésből.
Mikor Kris elment, egyből megint az az üres érzés tört rám. Ledőltem az ágyra és becsuktam a szemem, de hirtelen hangokat halódtam meg. Gyorsan lementem és az ajtóra szegeztem a tekintetemet, vajon Kris jöhetett vissza. A hang olyan volt mintha karom százai próbálnának utat törni az ajtón keresztül. A hang egyre hangosabb és hangosabb volt, mikor már nem bírtam a fülemre raktam a kezem, de az sem segített rajta, akkor elkiáltottam magam és a hang elcsendesült. A kezemet lassan leengedtem, de még mindig remegett a félelemtől. Akkor a hátam mögött lépteket halottam ami inkább csoszogásra emlékezetezett, majd egyre közeledő sóhajokat. Lassan hátra néztem, de semmit sem láttam, de mikor villámlott egyet egy test jelent meg. Elkiáltottam magam és csak néztem a felém jövő félelmetes alakot.

  

4.rész Egy titokzatos férfi.

"Seo In Guk"

A sötétség ellepi a tudatomat, semmit sem látok csak néha a vörös fényt ami meg-meg jelen a sötétségben. Lassan haladva haladok, mert attól féltem, hogy valaki elkapja a lábamat és magával ránt a mélybe. Hirtelen egy piros fény jelent meg előttem, gyorsan elkezdtem futni felé, majd mikor kiértem sóhajtottam egyet a megkönnyebbüléstől. Hirtelen megindultam arra emerre a lábam vitte, még soha sem voltam az élők között emberi testben. Mindig szellemként jelentem meg, mert attól féltem, hogy valaki megtudja ki vagyok. De most nem érdekel mert csak a célomat látom magam előtt, hogy elpusztítsam a világ leggonoszabb lényét és megtaláljam a lányt aki a világot jelenti számomra.

"Kris"

Éppen azon gondolkoztam, hogy Park-kon kívül van-e még szellem? Elfelejtettem megkérdezni tőle, nah majd most. Gyorsan elpakoltam majd fogtam a biciklim és elindultam. Boldogan haladtam végig közben a kedvenc dalomat dúdoltam. De akkor hirtelen lefagytam, mert olyat halottam amit még soha. Egy sikoly volt, de nem tudtam hová tenni, még nem halottam így sikítani egy emberi lényt. Talán nem is ember? Vajon mi volt ez? Mivel kíváncsi természetem, így lassan elindultam felé. A biciklimet nekitámasztottam a fának, majd hangtalanul elindultam a hangok irányában. Egy bokorhoz értem és lassan leguggoltam, majd a kezemmel elvettem az arcomtól a bokor ágait. De bárcsak ne lettem volna ilyen kíváncsi, mert olyat láttam amit eddig még soha sem. Nagy szemekkel néztem végig a történteket, valamiért nem tudtam megmozdulni.

Egy csuklyás férfit láttam aki egy nagy kard féleséget tart a kezében. Majd mikor egy kicsivel arrébb állt, meg láttam egy fickót aki a földön feküdt és remegő hanggal könyörgőt az előtte állónak.

- Kérem....kérem, kegyelmez. Nem tettem semmit sem...egyszer sem nyúltam bele egy egy ember dolgaiba. Csak had lássam utoljára a családomat...kérem.

- Nem foglak megölni, ha együtt működsz velem.- Leguggolt a férfi elé és elkezdett játszani a kardjával.- Hol van?

- K ki kicsoda?

- Ne tegyél úgy mintha nem tudnád. Hol van?

- Tényleg ne tudom kit keres.- A csuklyás férfi megragadta a férfi nyakát majd még egyszer megkérdezte.

- Még egyszer megkérdezem, hol van?

- Sajnálom...de tőle jobban félek.

- Haha...most én vagyok itt és ha elmondod akkor többet nem kell tartanod tőle.

- Utoljára a játszótérnél láttam...egy fiú is ott volt...és olyan volt...mintha látta volna.

- Egy fiú, aki látja a szellemeket. Érdekes.

- És és halottam a fiú nevét mikor a ő énekelte. Valami...Kris, igen ez a neve.

Mikor meg halottam a nevem a szemeim még nagyobbra nyitottak, még is igaz amit láttam, nem volt állom? Az nem lehet, akkor miért nem vagyok halott? Biztos nem rólam beszélnek. Elkezdtem hátrálni, de akkor egy ág reccsent alattam és a csuklyás férfi felém fordult. A szemei kéken világítottak a csukja alatt. Gyorsan felpattantam és nem törődtem a biciklivel elkezdtem futni egyenesen a szellem házához, mivel most ez volt közelebb. Tudtam hogy követ, de sehol sem láttam az alakját, visszapillantottam mert azt hittem talán már itt van a nyomomban, de sehol sincs. Nem hagytam abba a futást, futottam tovább ahogy a lábaim bírta. Mikor visszafordultam megpillantottam a csuklyás férfit aki pontosan előttem áll. Hirtelen lefékeztem és meredten bámultam rá, a szívem pedig már a torkomban dobogott. A férfi egy kicsit eldöntötte a fejét és úgy nézett rám.

- Hogy...vagy képes látni minket?- A hangja nagyon mély volt és férfias, de volt benne valami, ami azt sugallta, hogy jobb lesz ha elkerülöm őt. Hátrálni kezdtem, de ezt észre is vette, mert hirtelen köddé vállt és pontosan a hátam mögött jelent meg. Éreztem a leheletét amitől kirázott a hideg. Szembe fordultam vele és belenéztem a kék szemeibe, ahogy egyre jobban belemerültem a szemei nézésébe, azt vettem észre, hogy egy csomó halott lelkek sikítanak a fejembe. 

- Látod ami a szememben van? Hát én vagyok ennek a világnak...- Hirtelen elhalkult és átnézett a fejem felett, és olyan tekintete volt mint aki szellemet látott volna. A kezével eltolt maga elől és megindul a ház felé. 

Mikor hátra néztem akkor pillantottam meg Park-kot, aki az ajtóba áll és teli félelemmel nézte a felé közeledő férfit. 

- Park...te vagy az? Tényleg te vagy? - A lány kirakta a kezét és megpróbált kilépni az ajtón, de nem tudott. Majd elsírta magát és lassan elmosolyogta magát. Akkor a férfi fellépett a lépcsőre, de az ajtó előtt ledermedt. Nem tudod tovább menni, mert valami nem engedte, csak halkan figyelték egymást és nekem fogalmam sincs mi folyik itt. 

"Seo In Guk"

Mikor meg pillantottam a lányt akit egész életembe kerestem, a lábaim maguktól elindultak. Félre löktem az előttem álló fiút és megindultam felé. A lépcsőkön fokozatosan haladtam, majd mikor elé értem ledermedtem. Nem tudtam tovább menni, valami nem engedett. Ahogy a könnyes arcát néztem legszívesebben magamhoz húznám és belemerülnék a csókjaiba. Felemeltem a kezem és elé raktam, majd ő is követte és fel emelete majd oda rakta a kezét ahol az enyém volt, igaz nem tudtuk megérinteni egymást, de ezzel is megelégszem. 

- Seo...hogy...hogy lehetséges ez?

- Visszatértem, hogy megtaláljalak és magammal vigyelek. 

- Seo, annyira féltem, hogy soha sem láthatlak. 

- Most már itt vagyok, és valahogy megtöröm ezt a pecsétet és akkor velem jössz. Még mindig...szeretlek.