2.rész Megbolondultam!!

"Kris"
Mikor a tudatomnál voltam, hirtelen nem tudtam, hogy hogyan aludtam el. A szememet még egy kis ideig csukva tartottam mert vissza kellett pörgetnem az emlékeket. Hol is kezdődik...talán ott, hogy felkeltem majd reggeliztem és elindultam a kísértett házhoz, de miért mentem oda? Majd beléptem és körbe néztem, de semmi különöset nem láttam, majd mikor elindultam valaki megfogta a vállamat...ki lehet az? Még jobban elkezdtem gondolkodni, majd minden egyes részlet beugrott, ahogy a lány szelleme átsiklott a testemen. Gyorsan kinyitottam a szemem és akkor vettem észre, hogy nem otthon vagyok...hanem...a kísértett házban.
Kiugrottam az ágyból és elkezdtem futni, de akkor vettem észre, hogy nincs rajtam cipő. Ki vehette le, talán a szellem lány? Nem az nem lehet, hiszen ö nem tud megérinteni. Gyorsan körbenéztem és az ágy mellet megpillantottam a két cipőmet. Gyorsan odamentem és felvettem, csak had mennyek el innét és ne kelljen ide visszajönnöm, mert abba belehalok. megindultam az ajtó felé, de akkor egy nagy fény jelent meg előttem ami testet öltött előttem.
- Kriiiis, felébredtél? Már azt hittem, hogy meghaltál?
- Ne ne ne gyere a közelembe. Hallod?- Elkezdtem hátrálni, de mikor az ágynak ütköztem a szellem hirtelen megindult felém, én pedig gyorsan átmásztam az ágyon. Majd kitartottam a kezem magam elé.
- Mondtam, hogy ne gyere közelebb.
- Félsz tőlem?
- Még kérdezed, ki ne félne egy szelemtől? Hiszen szellemek nem léteznek.
- De... magad is látod. Nem kell félned tőlem mert egyáltalán nem akarlak bántani.
- Mi? Tényleg?
- Ha akartalak volna akkor már rég bánthattalak volna, hiszen az egész éjszakát átaludtad.
- Egész éjjel... itt voltam?
- Igen.
- Oké...akkor...én most...szépen, lassan elmegyek...és mindent elfelejtek ami itt történt. ÉN...nem láttam semmit sem.- Megindultam lassan lépkedve, de a kezemet még mindig magam előtt tartottam a biztonság kedvéért. A szellem végig követett a tekintetével, majd mikor az ajtóhoz értem rátettem a kezem és gyorsan kinyitottam, majd lerohantam az emeltről egyenesen a kijárathoz. Épp kinyitottam mikor a szellem hangját halottam meg a hátam mögött.
- Kérlek...ne menj el.- Hirtelen ledermedtem, mivel a hangjában szomorúságot véltem felfedezni. Az nem lehet ügye, hiszen a szellem nem éreznek semmit sem. Lassan előre tettem a jobb lábamat, de akkor megint megszólalt a lány.
- Kérlek...- Gyorsan kifújtam a levegőt és felé pillantottam, akkor láttam meg milyen is az igazi én ne. Egy szellem aki egyedül él ebben a hatalmas elhagyatott házban, aki csak egy kis társaságra vágyik semmi másra.
- Mit szeretnél? Tudod...nekem el kell mennem, én nem itt élek. Nekem van családom, hazám. Biztos aggódnak már, hogy hol vagyok. Sajnálom, de... én nem maradhatok itt.
- Csak...néha...nem tudnál eljönni ide?
- Eljönni? Minek?
- Tudod...én nagyon magányos vagyok, nincs itt senki, csak én. Ha véletlen valaki erre járt azzal sem tudtam így beszélni mint veled, mert te vagy az első aki engem lát. Tudod milyen boldog vagyok, hogy van valaki akivel tudok így beszélni? Csak...néha gyere el.
- Tudod nekem most ki kell tisztítanom a fejem, mivel hirtelen olyat láttok amit eddig el sem tudtam képzelni. Sajnálom, de én most nem maradhatok és lehet, hogy nem is leszek képes visszajönni ide, szóval ne várj engem.- Gyorsan megfordultam és kimentem a friss levegőre, majd megindultam a haza felé tartó útnak. Még egyszer visszapillantottam az ajtóhoz ahol még mindig a szellem lány állt, és szomorúan nézett engem, majd az ajtó lassan elkezdet becsukódni és úgy kezdet eltűnni előlem az a szomorú arc. Miért fáj a mellkasom, nem kellene így éreznem, de még is valamiért sajnálom.

***
(Két héttel később) 

Éppen hazafelé tartottam mikor egy kutya szaladt ki elém, én pedig elestem a biciklimmel. Gyorsan elkáromkodtam magam, majd összeszedtem a papírokat amit szanaszét fújta a szél.
- Aigoo...még kell lennie egynek. Hol van?
Körbenéztem és megláttam egy padnál, lehajoltam érte, de akkor pillantottam meg egy, majd kettő lábat. Lassan felnéztem közbe végig mértem az előttem állót. Mikor felismertem, hogy csak egy idősebb hölgy, gyorsan meghajoltam.
- Elnézést, de az a kutya...mindegy, sajnálom.
- Semmi baj kedves.
Még egyszer meghajoltam, majd elindultam a biciklim felé, de akkor az öreg hölgy utánam szólt.  
- Ne akard a sorsodat elkerülni.
Gyorsan visszanéztem, de addigra nem volt sehol. Tényleg kezdek megbolondulni. Mikor hazaértem hyung  fogadott engem, gyorsan leültettek majd odaadott nekem egy képet.
- Mi ez?
- Egy kép, gyorsan nézd meg, felismered valamelyik lányt rajta?- Hyung közelebb jött hozzám és nagy szemekkel nézet engem, ahogy vizsgálom a képeket. Minél jobban nézem nem veszek rajta észre semmi ismerőst, majd akkor vettem észre egy lányt a fa mellet, ahogy a négy lányt nézi a távolból.
- Ohh...ez az a lány.
- Felismerted? Igen ő az a lány aki abban a házban élt, akit szerinted láttál. Szóval tényleg láttad?
- Mi?
- Azért hoztam ide mert kíváncsi voltam, hogy tényleg igaz-e? A nagyi van ezen a képen és megkérdeztem, hogy ki ez a lány? Azt mondta, hogy akikről a pletyka szól. Gyorsan gondoltam elhozom neked. Tényleg láttad a szellemét?
- Ha igent mondok akkor bolondnak fogsz hinni?
- Talán...
- Akkor nem láttam.
- Kriiis, most komolyan válaszolj. - Hyung rázta a vállamat és kérdően nézett rám.
- Oké, feladom. Igen láttam, de nem vicceltem, tényleg ott volt az orom előtt.
- Komoly, aztaaa...Kris te akkor velemi szellem látó vagy, láttál már másik szellemet? - Hyung nagyon be volt indulva, ahogy mindet kifaggatott belőlem. Majd mindent elmondtam a lányról és mikor visszamentem oda, majd a fura öregasszonyról, közben hyung nagy szemekkel és tátott szájjal hallgatott végig amit meséltem neki, közbe néha-néha bólintott.
- Wow, akkor... léteznek szellemek.
- Úgy tudtam te félsz tőlük.- Hirtelen minden kíváncsiság eltűnt az arcáról és félelem váltotta le. Majd megragadta a ruhám és úgy nézett rám mint a Srek-ben a macska.
- Kriiis, had maradjak itt veled...úgy érzem minden este beszarok a félelemtől.
- Jáá, hyung nekem van életem és nem a te kis szaros seggedet akarom pátyolgatni. Most pedig menj haza.
- Neeem, félek...akkor legalább csak most had maradjak éjszakára.- Még jobban könyörgött mint egy ötéves, de lehámoztam magamról a kezét és eltoltam tőlem.
- Nem, és kész, menj haza.
- De már sötét van...ha, mi van ha valami behúz a sötétbe? És megeszi a májamat?
- Ilyen nem fog megtörténni, mivel a szellemek nem olyanok mint a filmekben, amúgy meg azok a zombik, azok meg nem léteznek.
- Honnan tudod, a szellemekben sem hittél még ezelőtt, ha ők léteznek lehet, hogy zombik is, vagy talán...haa, vérfarkas vagy vámpíír.
- Fejezd be, olyan vagy mint egy ötéves. Ha tudtam volna nem mondtam volna neked semmit.
Végül is megengedtem, hogy itt aludjon, de én nem tudok miatta aludni mivel folyamatosan horkol. Szóval ledobtam magamról a takarót és kimentem levegőzni. Milyen csendes az az éjszaka is, sehol senki csak a kutyák ugatását lehet hallani. Majd hirtelen a sarkon egy foltot láttam, de nem tudtam megmondani mi az. Majd hirtelen a nevemet halódtam meg, ahogy az éneklik.
"Kriiiis, ohh Kriis én hercegeeem gyerre és ments meg."
Hirtelen megint a félelmet érzetem a szívembe, de kíváncsi vagyok ki énekel. Vagy lehet hogy csak hallucinálok? Mindegy meg kell bizonyosodnom róla. Felvettem a kabátom és a cipőm majd a hang irányába vettem az utam. De a hang egyre távolodót tőlem, majd mikor a játszótérre értem a hang hangosabb lett.
"Hát eljöttél hercegem."
A hang irányába fordultam és a hintánál egy szellem állt, aki gúnyos mosollyal nézet végig rajtam. De ez a szellem nem olyan volt mint az a lány szellem a házban, nem ő sokkalta másabb volt. Ő sokkalta...félelmetesebb volt. Mikor rám nevetett éles fogak jelentek meg a szájába és felém lendült.